Magyar Nobel-díjasok

Lénárd Fülöp (1862-1947) - 1905-ben kapott fizikai Nobel-díjat a katódsugaras vizsgálatokra alapozott atommodelljéért.

Bárány Róbert (1876-1936) - 1914-ben kapott orvostudományi Nobel-díjat a füllel és az egyensúlyérzékeléssel kapcsolatos munkásságáért ("vesztibuláris apparátus (egyensúlyszerv) fiziológiájával és kórtanával kapcsolatos munkáiért").

Zsigmondy Richard (1865-1929) - 1925-ben kapott kémiai Nobel-díjat "a kolloid oldatok heterogén természetének bizonyításáért és az ultramikroszkóp feltalálásáért".

Szent-Györgyi Albert (1893-1986) - 1937-ben kapott orvosi és élettani Nobel-díjat „a biológiai égésfolyamatok, különösképpen a C-vitamin és a fumársav-katalízis szerepének terén tett felfedezéseiért.”

Hevesy György (1885-1966) - 1943-ban kapott kémiai Nobel-díjat "az izotópok indikátorként való alkalmazásáért."

Békésy György (1899-1972) - 1961-ban kapott orvosi-élettani Nobel-díjat "a belső fül, a csiga ingerlésének fizikai mechanizmusával kapcsolatos fölfedezéseiért."

Wigner Jenő Pál (1902-1995) - 1963-ban kapott fizikai Nobel-díjat az "atommagok és az elemi részecskék elméletének továbbfejlesztéséért, különös tekintettel az alapvető szimmetriaelvek felfedezéséért és alkalmazásáért."

Gábor Dénes (1900-1979) - 1971-ban kapott fizikai Nobel-díjat "holografikus módszer feltalálásáért és a kifejlesztéséhez való hozzájárulásáért".

Milton Friedman (1912-2006) - 1976-ban kapott közgazdasági Nobel-díjat a fogyasztáselemzéshez, a pénztörténethez és -elmélethez való hozzájárulásáért, valamint a stabilizációs politika összetettségének bemutatásáért.

Carleton Daniel Gajdusek (1923-2008) - 1976-ban kapott fiziológiai- és orvostudományi Nobel-díjat Baruch S. Blumberggel megosztva kurun végzett kutatásáért.

Polányi János Károly (1929- ) - 1986-ban kapott D. R. Herschbachhal és Yuan T. Lee-vel megosztva kémiai Nobel-díjat az elemi kémiai folyamatok dinamikájával kapcsolatos felfedezéseiért.

Elie Wiesel (1928-2016) - 1986-ban az "emberiség hírvivője"-ként kapott Nobel-békedíjat.

Oláh György (1927-2017) - 1994-ben kémiai Nobel-díjat kapott "a karbokation kémiához való hozzájárulásáért".

Harsányi János (1920- 2000) - 1994-ben kapott közgazdasági Nobel-díjat John Forbes Nash-sel és Reinhard Seltennel megosztva – "a nem kooperatív játékok elméletében az egyensúlyelemzés terén végzett úttörő munkásságért".

Kertész Imre (1929-2016) - 2002-ben kapott irodalmi Nobel-díjat önéletrajzi ihletésű, a holokausztról és az önkényuralomról szóló műveiért. Ő az első magyar író, aki megkapta ezt az elismerést és Szent-Györgyi Albert után a második olyan magyar Nobel-díjas, aki itthon végzett munkájával érdemelte ki ezt.

Karikó Katalin (1955-) - 2023-ban kapott fiziológiai és orvostudományi Nobel-díjat megosztva Drew Weissmannal a biokémiai felfedezéseikért, amelyek lehetővé tették egy hatékony mRNS-alapú vakcina kifejlesztését a COVID-19 ellen.

Krausz Ferenc (1962-) - 2023-ban kapott fizikai Nobel-díjat megosztva Pierre Agostinivel és Anne L’Huillierrel a kísérleti módszereikért, melyek az anyagban jelen levő elektronok dinamikájának vizsgálatában alkalmazható attoszekundumos fényimpulzusokat generálnak.

Lénárd Fülöp (1862-1947)

1905-ben kapott fizikai Nobel-díjat a katódsugaras vizsgálatokra alapozott atommodelljéért.

Élete röviden

1862. június 7-én született Lénárd Fülöp (Philippe Eduard Anton von Lenard) Pozsonyban. Őt szokták az első magyar Nobel-díjasként emlegetni, de ez nem teljesen igaz: neveltetésére nézve magyar volt és élete végéig fenntartotta a kapcsolatot a magyar tudományos élettel, de ő maga más néphez tartozónak vallotta magát. Lénárd német eredetű családban született, apja borkereskedő volt. Bár otthon németül beszéltek, magyar iskolába járt és magyarnak nevelték.
Kiskorától érdekelte a természettudomány, megszállottan kísérletezett. Apja kívánságára borkémiát hallgatott a Bécsi Egyetemen, majd átiratkozott Budapestre. Itt fél évig Eötvös Lorándnál kutatott, majd Heidelbergbe ment. Élete hátralevő részét Németországban élte le. A magyar tudománnyal azonban kapcsolatban maradt, 1897-től az Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1907-től rendes tagja volt, tagságát 1945-ben szüntették meg.
Lénárd nézetei egyre torzultabbak lettek. Az 1930-cas években megjelent négykötetes fizikatörténetében azt írta: az árja, északi és népi gondolkodású német kutatók az éterfizika révén jutnak el a természetet átlelkesítő Szellemhez. A modern fizikát, amelyben egyre fontosabb szerepet játszott a matematika, zsidó spekulációnak tartotta.
Idős korában - szinte egyetlen jelentős tudósként - a tudomány terét végleg elhagyva a hitlerizmus ideológusa lett, denunciálta a "zsidó tudományt". A második világháború után föladta magát a megszálló amerikaiaknak, akik rövid töprengés után futni hagyták az aggastyán tudóst.
Lénárd Fülöp 1947. június 7-én, 85 éves korában halt meg a Berlin melletti Messelhausenben.

Tudományos tevékenysége

Lénárdnak 1892-ben sikerült a vákuumcsövön lévő apró lyukra helyezett alumíniumfólián át (Lénárd-ablak) kivezetnie a levegőre a katódsugarakat, lehetővé téve azok tanulmányozását. Kísérletei során arra a következtetésre jutott, hogy a sugarak áthatolóképessége sebességüktől függ, és hogy a sugár negatív töltést visz magával. Az ő vizsgálatai vezettek el az elektron felfedezéséhez, de ez a dicsőség nem neki jutott osztályrészül.
Lénárd saját tervezésű, készítésű csöveiből Wilhelm Conrad Röntgen is vásárolt, innen eredt elsőbbségi vitájuk a röntgensugarak felfedezésével kapcsolatban. Számos kitüntetést megosztva kaptak, a Nobel-díjat azonban 1901-ben Röntgennek egyedül ítélték oda. A csalódott Lénárd - akit 1901-től minden évben jelöltek - végül 1905-ben vehette át a fizikai Nobel-díjat katódsugaras kutatásaiért és atommodelljéért.
Lénárd a modern fizika világába már nem tudott átlépni, nem akarta elfogadni Albert Einstein elméletét, aki az egész éterelméletet elvetette, semmisnek minősítve Lénárd alapfogalmát. Lénárd szakmailag elszigetelődött, és mellőzöttnek is érezte magát, hiszen Nobel-díja ellenére az elektron és a röntgensugár felfedezését is elvitatták tőle.

Bárány Róbert (1876 - 1936)

1914-ben kapott orvostudományi Nobel-díjat a füllel és az egyensúlyérzékeléssel kapcsolatos munkásságáért ("vesztibuláris apparátus (egyensúlyszerv) fiziológiájával és kórtanával kapcsolatos munkáiért").

Élete röviden

1876 április 22-én született Bécsben egy magyar-osztrák családban, Édesapja Bárány Ignác banktisztviselő, édesanyja, Maria Hock egy ismert prágai tudós lánya volt. Hat gyermekük közül Róbert a legidősebb. Kiskorában csont-tuberkulózis támadta meg, így térdei élete végéig merevek maradtak, ennek ellenére sokat teniszezett, túrázott.
Iskolái során mindvégig kiváló tanuló volt, 1900-ban szerzett szülővárosában orvosi diplomát, majd különböző német klinikákon folytatott belgyógyászati és pszichiátriai tanulmányokat. 1905-től a bécsi egyetem fülészeti klinikáján dolgozott.
Már elismert és többszörösen kitüntetett tudós, magántanár volt, amikor 1914-ben kitört az első világháború. Bárány testi fogyatékossága ellenére önként jelentkezett katonai szolgálatra. Przemysl várában szolgált, melyet bevettek az oroszok. Bárány hadifogoly lett. A hadifogságban érte a hír, hogy 1915-ben Stockholmban neki ítélték az 1914. évi fiziológiai avagy orvostudományi Nobel-díjat. A tudós a fogságban különleges elbánásban részesült, Kazanyban folytathatta elméleti kutatásait.
Fogságából svéd közvetítéssel 1916-ban szabadult ki. Miután a bécsi egyetem nem tartott igényt szolgálataira, elfogadta az uppsalai egyetem meghívását és itt tanított 1936. április 8-án bekövetkezett haláláig. Új hazájába sikeresen beilleszkedett, humanistaként, pacifistaként és emberbarátként is nagy tiszteletet vívott ki magának.
A csendes, zárkózott tudós boldogan élt feleségével, aki két gyermekkel ajándékozta meg. Bár magyar származása vitathatatlan és magyar Nobel-díjasként tartjuk számon, ő magát osztráknak vallotta.

Tudományos tevékenysége

Bárány Róbert kutatásai előtt az emberi fül működését szinte csak állatkísérletek nyomán, elméletileg vizsgálták. Ő volt az első, aki emberekre is kidolgozta a vesztibuláris funkciók vizsgálati módszereit.

Bárány figyelmét egy egyszerű gyakorlati észlelés terelte a belső fül egyensúlyrendszerére. Feltűnt neki, hogy azok a páciensek, akiken vizsgálat előtt fülmosást végzett, gyakran elszédültek - méghozzá akkor, ha a víz túl hideg vagy túl meleg volt. (Ennek a magyarázata: a belső fül ívjárataiban keringő folyadék hőmérséklete 37 fok, és ha a hőmérséklet változik, más és más ívjáratba vándorol, ami szédülést okoz.)
Ő ismerte fel azt is, hogy a belső fül vesztibuláris apparátusának zavarai kóros körülmények között olyan kísérő tünetekkel járnak, mint a szemgolyók valamely irányú oda-vissza csapó mozgása (nystagmus). A jelenség egy élettani reflexmechanizmusnak felel meg, és Bárány-féle kalorikus reakciónak nevezik, hiánya pedig kóros jellegű. E reflex vizsgálata a Bárány-féle félremutatási kísérletek kiváltásával alkalmasnak bizonyult a kisagyvelő daganatos vagy tályogos gócainak kimutatására.
Bárány főként elméleti ember volt, gyakran a kísérleti eredmények ellenére is ragaszkodott teóriáihoz. Összesen 184 tudományos közleményt publukált, amiket sok kritika ért, többször keveredett elsőbbségi vitába is, de ezek általában az ő javára dőltek el.

Zsigmondy Richard (1865 - 1929)

1925-ben kapott kémiai Nobel-díjat "a kolloid oldatok heterogén természetének bizonyításáért és az ultramikroszkóp feltalálásáért".

Élete röviden

A magyar származású osztrák-német vegyész Bécsben született 1865. április 1-én. Édesapja, dr. Zsigmondy Adolf magyar fogorvos volt, sok sebészeti műszer feltalálója, édesanyja Irma von Szakmary (Szakmáry Irma) költőnő. Családjából még érdemes megemlíteni nagybátyját, a bányamérnök Zsigmondy Vilmost, aki az MTA tagja volt, és bátyját, Zsigmondy Emilt, a híres hegymászót.
Richárdnál már igen korán megmutatkozott a kémia iránti fogékonysága. Egyetemi tanulmányait a Bécsi Orvosi Egyetemen, majd szintén Bécsben, a Műszaki Főiskolán végezte, végül 1887-ben Münchenbe ment, és szerves kémiát tanult. 1890-ben szerezte meg a doktori címet, majd Berlinben egy fizikus professzor asszisztense lett. Ekkor kezdett el foglalkozni a kolloid fémszolok, ezen belül is a kolloid aranyszol kutatásával.
1903-ban megnősült. Felesége Laura Lujza Müller, a jénai Wilhelm Müller professzor lánya. Két lányuk született.
Zsigmondy 1907-től Göttingenben volt professzor. Legfontosabb felfedezései, találmányai itt születtek, talán ezért is, a Nobel-díjjal járó pénzösszeget az egyetem fejlesztésére fordította. 1929-ben ment nyugdíjba, de még abban az évben elhalálozott. A Holdon található Zsigmondy kráter az ő nevét őrzi.
Bár Zsigmondy Richard magyar származása vitathatatlan, magát mindig osztráknak vallotta.

Tudományos tevékenysége

Zsigmondy 1890 óta foglalkozott a kolloid fémszolokkal. Kutatásait Berlinben Kundt professzor analitikusaként kezdte meg. Megállapította, hogy az aranyszol színe a diszperzitásfoktól függ. Eljárásokat dolgozott ki a szolok előállítására, a Cassius-bíbor néven ismertté vált aranyszol természetét is megmagyarázta. E munkáit már Jénában végezte, csatlakozva az üveg- és porcelánszínezékek gyártásához.

1903-ban H. Siedentopffal közösen szerkesztette meg az ultramikroszkópot, amelynek működése az ún. Tyndall-jelenségen alapszik. Ezzel a módszerrel a részecskék fénylő pontokként jelennek meg a sötét háttér előtt, megkönnyítve észlelésüket. Ekkor tudta bizonyítani, hogy a kolloid oldatok heterogén rendszerek, és a kolloid rendszerek átmenetet képeznek a szuszpenziók és az oldatok között.
1913-ban műszerét tökéletesítette (résultramikroszkóp), meghatározta a részecskék térfogategységre eső számát. Kutatásokat folytatott a diszperz rendszerek állandóságával kapcsolatban, vizsgálta a micellák kémiai összetételét. Tanulmányozta a géleket, a védőkolloidokat, melynek során bevezette az aranyszám fogalmát, ami a védőhatás mértékének meghatározására szolgált. Feltalálta a membránszűrőt (1918) és az ultraszűrőt (1929), melyen baktérium nagyságú részecskéket lehetett egymástól elválasztani.
Munkája lefedte a kolloidkémia szinte minden területét. Ezt ismerték el 1925-ben a kémiai Nobel-díjjal, amit a kolloid oldatok heterogén voltának megmutatásával és az ultramikroszkóp feltalálásával érdemelt ki.

Szent-Györgyi Albert (1893-1986)

1937-ben kapott orvosi és élettani Nobel-díjat "a biológiai égésfolyamatok, különösképpen a C-vitamin és a fumársav-katalízis szerepének terén tett felfedezéseiért." Mindmáig az egyetlen magyar tudós, aki itthon befejezett kutatásiért kapta meg ezt a rangos tudományos elismerést.

Élete röviden

Szent-Györgyi Albert 1893. szeptember 16-án született Budapesten. Édesapja, Szent-Györgyi Miklós pénzügyi fogalmazó, édesanyja Lenhossék Jozefin. Az ő családjában a dédapától kezdve minden férfi orvos volt. Három fiúk közül Albert volt a középső.
Albert tanulmányait a Lónyay Utcai Református Gimnázium és Kollégium diákjaként végezte. Nem volt jó tanuló, kifejezetten nehézfejűnek tartották, de a gimnázium utolsó éveiben tanulmányi eredménye ugrásszerűen javult, saját visszaemlékezése szerint ekkor érzett rá a tanulás ízére. A Budapesti Tudományegyetem Orvostudományi Karán 1917-ben szerzett orvosi oklevelet.
Az első világháborúban medikusként vett részt, de egy sebesülés miatt leszerelték. Ezután külföldön: Pozsonyban, Prágában, Berlinben, Leidenben, Groningenben folytatott tanulmányokat, a biológia, az élettan, a gyógyszertan, a bakteriológia, majd a fizikai-kémia terén. Cambridge-ben, F. G. Hopkins tanszékén megszerezte második doktorátusát, kémiából, ezután egy évig az Amerikai Egyesült Államokban dolgozott.
Szent-Györgyi Klebelsberg Kunó kultuszminiszter hívására tért haza. 1931-től 1945-ig a Szegedi Tudományegyetem Orvosi Vegytani Intézetének professzora, 1935-től a Magyar Tudományos Akadémia tagja, az 1940/41-es tanévben a szegedi egyetem rektora, 1945 és 1947 között a Budapesti Tudományegyetem Orvostudományi Karának biokémia professzora volt.
A II. világháború vége felé kémfilmekbe illő események részese lett. A Kállay-kormány megbízásából Isztambulban próbálta meg előkészíteni Magyarország háborúból való kiugrását. Az akció sikertelen volt, de a német megszállás után a Gestapo éltre-halálra kereste. Alig tudták átszöktetni a szovjetek által ellenőrzött területre 1945 elején.
A háború utáni újjáépítés idején fő célja a Magyar Tudományos Akadémia megreformálása volt. Mivel ez nem sikerült, új Természettudományi Akadémiát hívott éltre, melynek elnöke Bay Zoltán lett.
1947 végén éppen Svájcban telelt, amikor megtudta, hogy barátját, Zilahy Lajos írót letartóztatták. Többé nem tért haza, hanem az Amerikai Egyesült Államokba emigrált. A Boston melletti Woods-Hole-ban telepedett le, ahol 1947 és 1962 között az Egyesült Államok Izomkutató Tudományos Intézete tengerbiológiai laboratóriumának igazgatója, majd 1962 és 1971 között az USA vezető főiskolájának, a Darthmouth College-nak a professzora volt.
Kapcsolatát Magyarországgal mindig fenntartotta, de ’47-es emigrálását követően mindössze kétszer látogatott haza. Először 1973-ban, amikor a szegedi Biológiai Kutató Központ átadásán vett részt, valamint átvette díszdoktori címét az egyetemen. Nyolc napot töltött akkor Szegeden és Budapesten. Másodszor 1978-ban, amikor tagja volt annak az amerikai delegációnak, amely visszahozta Magyarországra a Szent Koronát.
Házasságai nem voltak túl sikeresek. Négyszer nősült, egy leány gyermeke született.
93 évesen, 1986. október 22-én hunyt el. Woods Hole-ban, az Atlanti-óceán partján lévő otthonának kertjében helyezték örök nyugalomra.
Majd négy évtizedet élt Amerikában, de végig magyarnak vallotta magát. Haladó szellemisége és mély humanizmusa, becsvágyó, de a tekintélyelvűséget elvető szilárd jelleme a legnemesebb értékeket hordozó tudósaink sorába emelte.

Tudományos tevékenysége

Szent-Györgyi első tudományos eredményeit a biológiai oxidáció terén érte le. A Groningenben elkezdett, de részben már Magyarországon tisztázott sejtlégzéssel kapcsolatos kutatásai során fedezte fel, hogy a fumársav (Fumaria officinalis növényben fordul elő) katalitikus hatást fejt ki a mechanizmus egyik lépcsőjén. Ezen az úton elindulva jutott el a C-vitamin izolálásáig.
Még Groningenben megfigyelte egy jellegzetes oxidációs folyamat reakciókésését, ami valamilyen redukáló anyag jelenlétére utalt. Cambridge-ben felismerte, hogy ez a redukáló anyag a mellékvesekéregben és a citrusfélékben egyaránt előfordul, de ahhoz, hogy a szerkezetét is megvizsgálhassa, nagyobb mennyiségre lett volna szüksége.
Ezért is vált nagyon jelentőssé az a Szegeden tett felfedezése, hogy a helyi paprika sokkal többet tartalmaz ebből az anyagból, mint a citrusféle gyümölcsök (10 liter présnedvből 6,5 grammnyit állítottak elő).
Mivel "cukorjellegű" vegyület volt, Szent-Györgyi először az "ignose" (magyarul "nemismerem cukor") nevet adta neki, de a tudományos folyóirat szerkesztője, ahol ezt publikálni szerette volna, nem fogadta el így. Ezért hexuronsavnak nevezte el utalva hat szénatomos szerkezetére. Az is bizonyossá vált, hogy ezzel az anyaggal gyógyítani lehet a skorbutot (Szent-Györgyi először egy tengerimalacot gyógyított meg).
1932-ben Szent-Györgyi – és tőle függetlenül J. Tillmans – a hexuronsavat azonosította a C-vitaminnal. Szent-Györgyi javaslatára a hexuronsavat a skorbut elleni hatásra utalva aszkorbinsavnak nevezték el. Szegeden a paprikából kiinduló C-vitamin gyártás módszerét is kidolgozták.
Bár ezért a felfedezésért Szent-Györgyit már 1934-ben jelölték a Nobel-díjra, azt három év múlva kapta meg.
Egy másik felfedezése is kötődik Szegedhez és a C-vitaminhoz. A tudós Rusznyák Istvánnal együtt 1936-ban írta le a bioflavonoidokat, melyeket P-vitaminnak nevezett e. A bioflavonoidok a gyümölcsök húsában fordulnak elő, pl. a citrusfélékben, a csipkebogyóban. Egyikük a Szent-Györgyi által citromból izolált citrin. A P vitamin a C vitamin kísérője, védelmet biztosít számára az oxidációtól elősegítve felszívódását.
A tudós még Szegeden kezdett el foglalkozni az izom működésével, és sikeresen vizsgálta az izom fehérjéinek szerepét az izom-összehúzódásban. Ezeket a kutatásait folytatta Budapesten is. Szakmai berkekben általános az a felfogás, hogy Szent-Györgyi ezen a téren is Nobel-díjat érdemlő eredményeket ért el, melyek közül a legjelentősebb a mechanikai izommozgás fehérjekémiai hátterének feltárása. Izomkutatásait Amerikában is folytatta.
Életének utolsó két évtizedében érdeklődése a rákkutatás felé fordult. Két évtizeden át foglalkozott a sejtszintű szabályozás jelenségeivel. Bár a daganatos sejtek kialakulásáról kidolgozott hipotézisét a biológusok többsége értetlenül fogadta, töretlen alkotókedve és vitalitása élete végéig megmaradt.

Hevesy György (1885-1966)

1943-ban kapott kémiai Nobel-díjat "az izotópok indikátorként való alkalmazásáért." A radioaktív nyomjelzés felfedezője feltárta azt is, hogy módszere alkalmazható az élő szervezet vizsgálatára. Felfedezésével új tudományágat, a nukleáris orvostudományt alapozta meg.

Élete röviden

Hevesy György 1885. augusztus 1-jén egy zsidó származású, kikeresztelkedett család nyolc gyermeke közül ötödikként született Budapesten. Szülei Bischitz Lajos és Schossberger Eugénia (Jenny). A nagyiparos, földbirtokos Bischitz család a századforduló idején magyarosította nevét. A nemességet is ekkor kapták, innen ered a „von Hevesy” névhasználat.
Hevesy György 1903-ban a budapesti Piarista Gimnáziumban érettségizett. Vegyészmérnök-hallgatóként a budapesti Királyi Magyar Tudományegyetemre járt, majd tanulmányait Berlinben folytatta. Diplomát a freiburgi egyetemen szerzett, ahol 1908-ban doktorált.
Ezt követően több európai laboratóriumban is dolgozott. A fiatal tudós 1911-ben került Manchesterbe, Ernest Rutherford (kémiai Nobel-díj 1908.) laboratóriumába. Ez az időszak nagy hatással volt későbbi karrierjére. Egyrészt Rutherford olyan kutatási feladattal bízta meg, amely elvezette őt a Nobel-díjat hozó témához, másrészt olyan alkotói légkör vette itt körül, amely mély hatást gyakorolt gondolkodására, kutatási módszereinek kialakítására. Hevesy itt ismerkedett meg a dán Niels Bohrral (fizikai Nobel-díj 1922.), akivel életre szólt barátságot kötött.
Az első világháború idején visszatért Manchesterből, hogy magyar katonaként szolgálhasson. Ideje nagy részét azonban a budapesti egyetemen tölthette. Buchböck Gusztáv (a fizikai kémia első magyarországi egyetemi tanára) szerette volna a tudóst tartós hazai letelepedésre bírni, ezért az egyetemnek egy Hevesy vezette fizikai kémia tanszék létesítését javasolta. A tanszékalapítás ügye csak 1919 tavaszán, Kármán Tódor (közoktatási népbiztos-helyettes az Oktatásügyi Minisztériumban) erőteljes támogatására mozdult előre, ám a Tanácsköztársasággal együtt Hevesy ügye is megbukott: noha ő nem politizált, az a tény, hogy együttműködött Kármánnal, elég volt ahhoz, hogy még az előadói jogot is megvonják tőle.
1920-ban Niels Bohr meghívása Koppenhágába költözött. Itt alapított családot is. 1924-ben feleségül vette a dán Pia Riis-t; házasságukból három lány és egy fiú született. Két évvel később elfogadta a meghívást a freiburgi egyetem fizikai kémia tanszékére. Nyolc éven keresztül ebben a kellemes légkörű intézetben végzett eredményes munkát. Kutatásait a Rockefeller Alapítvány támogatta.
Hitler hatalomra jutása ugyan ránézve nem jelentett közvetlen fenyegetést, de Hevesy 1934-ben visszament Bohr intézetébe, Koppenhágába. Dánia német megszállása idején az angol titkosszolgálat Bohrt az USA-ba menekítette, Hevesynek pedig sikerült Svédországba utaznia. A stockholmi egyetemen örömmel fogadták. A svéd letelepedés adminisztratív nehézségei is elhárultak, amikor 1943-ban neki ítélték a kémiai Nobel-díjat. A díj ugyanis a svéd állampolgárság felvehetőségét is jelentette. Hevesy pedig, aki mindeddig magyar útlevéllel utazgatott, élt a lehetőséggel.
A visszaemlékezések alapján akkor volt elemében, ha kutatómunkával foglalkozhatott, arról beszélgethetett. 76 éves koráig volt aktív kutató, ezalatt megírt négy monográfiát, és csaknem 400 közleményt. 1920 után nem volt kapcsolata a hivatalos Magyarországgal, de szeretett hazalátogatni, és kiterjedt levelezést folytatott általa becsült tudósokkal.
1966. július 5-én tüdőrákban halt meg Freiburgban. 2001-ben hamvait a család kívánságára szülővárosában, Budapesten, a Kerepesi úti Nemzeti Sírkert akadémiai parcellájában helyezték örök nyugalomra. Nevét viseli egy kisbolygó (10 444) és a Hold északi pólusvidékének egyik krátere.

Tudományos tevékenysége

Szinte minden városhoz, ahol hosszabb-rövidebb időt töltött, egy-egy eredménye kötődik.
Manchesterben 1911-től 1914-ig dolgozott. Ez volt az az időszak, amikor az atom szerkezetére vonatkozó alapvető kísérletek folytak, és Rutherford atommodelljét felváltotta a Bohr-féle.
Hevesy Rutherfordtól azt a feladatot kapta, hogy egy uránérc-küldeményből válassza szét az ólmot és a radioaktív sugárzás egyik bomlástermékét, a rádium D-t. Hevesynek, noha rutinos vegyész volt, nem sikerült a különválasztás, hiszen a rádium-D egy sugárzó ólom-izotóp, azaz a különválasztás kémiai eszközökkel lehetetlen. Ugyanakkor zseniális gondolatmenettel, mintegy "talpáról a fejére" állítva az alapkérdést, azt a tételt fogalmazta meg, hogy ha az aktív anyag nem választható el az inaktívtól, akkor a sugárzó rádium D felhasználható az ólom indikátoraként. Ez az elv alapvetőnek bizonyult a nyomjelző izotópok indikátorként való alkalmazásában. (Az izotóp fogalma akkor még nem volt ismert, Hevesy felfedezése hónapokkal előzte meg Frederick Soddy (kémiai Nobel-díj 1921.) fogalomalkotását).
A radioaktív nyomkövetés alapelve készen volt, ám a gyakorlat számára csak akkor lett használható, amikor két évtizeddel később a mesterséges radioaktivitás szinte tetszőleges elem radioaktív nyomon követését lehetővé tette.
Koppenhágában, Bohr laboratóriumában a 72. rendszámú elem megtalálása volt a cél. Dmitrij Ivanovics Mengyelejev orosz kémikus még a XIX. században megalkotta a kémiai elemek periódusos rendszerét, de volt egy-két elem, melyet nem sikerült azonosítani. Ilyen volt a 72. is, amire ugyan volt már egy jelölt, de a celtium nem illett Bohr atommodelljéhez. Hevesy úgy gondolta, hogy a 72-es rendszámú elemnek a titáncsoportból kell kikerülnie.
Holland munkatársával, Costerrel a koppenhágai ásványtani múzeumtól Norvégiából és Grönlandról származó anyagokat kaptak vizsgálatra. Ezekből a cirkónium tartalmú ásványokból 1922-ben előállították a Koppenhága latin neve után hafniumnak nevezett elemet. Így az 1784-ben tellúrra bukkanó Müller Ferenc után Hevesy volt a második magyar, aki elemet fedezett fel.
A hafnium kitérője után visszatért a nyomjelzéses eljárás továbbfejlesztéséhez, elsősorban a biológiai alkalmazások érdekelték. Freiburgban már ezekre a kutatásokra koncentrált 1926 és 1934 között. Az itt kidolgozott két analitikai módszere, az izotóphígításos analízis és a röntgenfluoreszcenciás analízis az ötvenes évektől terjedtek el világszerte.
Hevesy Koppenhágába visszatérve az éppen felfedezett neutront (James Chadwick fedezte fel 1932-ben, fizikai Nobel-díjat 1935-ben kapott érte) fogta munkába, azaz kidolgozta a neutronaktivációs analízis alapjait.
Stockholmban elsősorban az anyagcsere-folyamatok elemzésével foglalkozott. Kiterjesztette vizsgálatait a vas anyagcseréjére, majd hozzáfogott a vér tanulmányozásához.
Az általa kidolgozott módszereket mind a mai napig rutineljárásként alkalmazzák a klinikákon, így őt tekinthetjük a nukleáris orvostudomány megalapozójának.

Békésy György (1899-1972)

1961-ban kapott orvosi-élettani Nobel-díjat "a belső fül, a csiga ingerlésének fizikai mechanizmusával kapcsolatos fölfedezéseiért.”

Élete röviden

Békésy György 1899. június 3-án született Budapesten. Édesapja dr. Békésy Sándor kolozsvári születésű gazdasági diplomata, édesanyja Mazaly Paula. Iskoláit – apja kiküldetései miatt – számos városban végezte Münchenen át Konstantinápolyon keresztül Budapestig. A család otthon magyarul beszélt, de a különböző iskolák miatt Békésy György megtanult franciául, németül, olaszul, de egyik nyelvet sem sikerült tökéletesen elsajátítania. Már 17 évesen leérettségizett. Erős természettudományos érdeklődése volt, ekkor még elsősorban a kémia foglalkoztatta.
1916-tól a Berni Egyetemen tanult vegyészetet, majd a Budapesti Egyetemen az Eötvös Lóránd tanítvány Tangl Károly (nagy tanáregyéniségnek tartják, számos matematikust és fizikust indított el kutatói pályáján) professzor mellett dolgozott. Itt doktorált fizikából 1923-ban. A tehetséges fizikusnak svájci állampolgárságot és kecsegtető állást ajánlanak, de ő Magyarországon maradt.
1924-ben a Postakísérleti Állomáson állt munkába az egyetlen jól felszerelt laboratóriumban, ahol két év megszakítással egészen 1946-ig dolgozott. Távközléssel kapcsolatos kutatásokat végzett, elsősorban a telefonok hangátvitelének tökéletesítése volt a feladata. Az 1930-as években a Magyar Rádió stúdióinak akusztikus tervezését is ő végezte el.
Ezek a távközlési feladatok keltették fel az érdeklődését a fül működésé iránt, hiszen rájött arra, hogy az emberi fül sokkal érzékenyebb a telefonkagyló membránjánál. Ezért úgy gondolta, hogy elsőként az emberi hallás mechanizmusát kell megismernie. Kutatási eredményeire, cikkeire egyre inkább felfigyelt a nemzetközi tudományos közvélemény, sorra hívták előadásokat tartani. 1933-ban a Budapesti Tudományegyetem magántanára lett, 1940-ben ugyanitt kinevezték a Gyakorlati Fizikai Intézet professzorává. Eredményeit nemzetközi díjakkal és tiszteletbeli doktori címekkel is elismerték (Bern, Münster, német Otológiai Társaság).
Budapest ostromakor 1944 telén tanítványaival az intézet műszereinek többségét sikerült elrejtenie. Így nála indulhatott meg leghamarabb az oktatás. A háború utáni új Magyarországon azonban nem találta a helyét. 1946-ban Svédországba, a Karolinska Intézetbe utazott, hogy a füllel kapcsolatos kutatásait ott folytassa. Innen az Amerikai Egyesült Államokba vezetett az útja. 1947-től a Harvard Egyetemen folytatta a még Magyarországon megkezdett kutatásait. Laboratóriuma 1966-ban leégett. Ekkor tette át székhelyét a Hawaii Egyetemre és haláláig itt dolgozott.
Soha nem nősült meg. Saját szavaival: „a tudományt vettem feleségül”. 1972-ben bekövetkezett halála után végakarata szerint hamvait a Csendes - óceánba szórták.
Békésy György az emberi hallószerv működésére vonatkozó kutatásainak jelentős részét, amelyekért végül is 1961-ben Nobel-díjat kapott, Magyarországon végezte az 1930-as években és az 1940-es évek első felében. Magyar állampolgárságáról soha sem mondott le. Személyében a halláskutatás egyik legnagyobb egyéniségét tisztelhetjük, rajta kívül aligha volt ember, aki az emberi test eme néhány köbcentiméternyi térfogatú részéről annyit tudott volna, mint ő.

Tudományos tevékenysége

Békésy bár kémikusként, fizikusként végzett, mégis az emberi test egyik érzékszervének, a fülnek a tanulmányozásával lett világhírű és a Nobel-díjat is ezek a kutatások hozták meg számára, de melyek is voltak ezek a felfedezések?
Megmutatta, hogy a belsőfülben, a csigában lévő alaphártya ugyanúgy feszítetlen, ahogyan a középfület határoló dobhártya az. Így a hangmagasság érzékelése nem történhet az alaphártya rezgésének rezonanciájával.
Békésy György egészen új kísérleti módszereket ötlött ki és alkalmazott kutatásai során. A dobhártyára apró tükröket ragasztott és a róluk visszaverődő fényt felnagyítva vizsgálta a hanghatás magassága és erőssége által kiváltott rezgéseket. Fogorvosi fúróval végzett boncolás közben a belső fület áramló vízben vizsgálta sztereomikroszkóppal, így a fúrás során keletkező finom csonttörmeléket a víz magával sodorta és a látómező mindvégig tiszta maradt.
Az állatkísérleteken túl vizsgálataihoz értelemszerűen valódi emberi fülre, ill. koponyákra is szüksége volt. Ám fizikus lévén, enyhén szólva furcsán néztek volna rá, ha amatőr korboncnokként viselkedett volna. Az egyetemen mégis sikerült egy bennfentes jóindulatát megnyernie és a hullakamrából időnként kapott egy-egy emberfejet, amelyet villamoson az aktatáskájában szállított laboratóriumába. Önéletrajzában megemlíti, hogy fölöttébb kellemetlen helyzetbe került volna, ha egy rendőr netán érdeklődni kezd a táska tartalma iránt.
Bebizonyította azt is, hogy a csigában a hang érzékelésekor nem szabályos állóhullámok alakulnak ki, hanem egy - ma úgy mondanánk: nem lineáris - hullám halad végig, amelynek amplitúdója a frekvenciától függően a mintegy 30 mm hosszú járat más-más helyén éri el maximumát.
Azt is megmutatta, hogy e hullám csak a gyújtó szerepét tölti be a hangérzetet közvetítő idegsejtek működésében, melyhez az energiát a csigában elektrokémiai források szolgáltatják.
Az Egyesült Államokban kiszélesítette kutatási területét: a látás és általában minden érzékelés közös tulajdonságait, például az úgynevezett oldalirányú gátlást tanulmányozta.

Wigner Jenő Pál (1902-1995)

1963-ban kapott fizikai Nobel-díjat az "atommagok és az elemi részecskék elméletének továbbfejlesztéséért, különös tekintettel az alapvető szimmetriaelvek felfedezéséért és alkalmazásáért.”

Élete röviden

Budapesti, pontosabban terézvárosi zsidó családban született 1902. november 17-én. Szülei: Wigner Antal kereskedő és Einhorn Erzsébet. Szüleivel és két leánytestvérével harmonikus családot alkottak. Ugyan a Jenő Pál nevet kapta, de a családban Jancsinak hívták. A kisfiú 3 éves korában kezdett el beszélni. Rövidlátó volt, emiatt korán szemüveges lett, ez a sportban is hátráltatta. Sétálni, sőt nagy gyalogtúrákat tenni azonban szeretett. A családban németül és magyarul beszéltek, de francia nevelőnőtől franciául is megtanult. (Angolul csak 28 éves korában kezdett el tanulni.) A család 1919-ben áttért az evangélikus hitre.
A híres Fasori Evangélikus Gimnázium tanulója volt, osztálytársa és életre szóló barátja a XX. század egyik legnagyobb matematikusaként jegyzett Neumann János volt. Matematikát Rátz Lászlótól (ismert és elismert matematika tanár a 10-es évektől 1930-ban bekövetkezett haláláig), fizikát Mikola Sándortól (fizikus, pedagógus, a Mikola-cső megalkotója, akadémikus) tanult. Az iskola szellemisége nagy hatást gyakorolt a fiatalemberre.
Wigner Jenő 1920-ban iratkozott be Budapesten a Műegyetem vegyészmérnöki szakára, de csalódott. Rátz és Mikola tanár urak után egyetemi oktatóit nem tartotta valami nagyra. Ezért egy év múlva átiratkozott a Berlini Műszaki Főiskolára. Itt rendszeresen részt vett a Német Fizikai Társulat szerda esti beszélgetésein, ahol olyan tudósok fordultak meg, mint például Max Planck, Max von Laue, Rudolf Ladenburg, és – nem utolsósorban – Albert Einstein. Itt ismerkedett meg és kötött életre szóló barátságot Szilárd Leóval (fizikus, akit az atombomba atyjaként ismernek, ő ismerte fel a nukleáris láncreakciót).
A harmadik döntő fontosságú élmény szintén Berlinben érte, ahol megismerkedett Polányi Mihállyal (magyar–brit tudós, akinek munkássága a fizikokémiától a közgazdaságtanon keresztül a filozófiáig terjedt), aki doktori témavezetője és Rátz László után legfontosabb tanára volt.
Wigner Jenő diplomaszerzése után, 1925-ben visszatért Magyarországra. Apja mellett dolgozott mérnökként az újpesti bőrgyárban. Ez azonban nem tartott sokáig, mert nem tudva ellenállni a berlini Kristálytani Kutatóintézet hívásának ismét Németországba költözött. Első jelentősebb, nemzetközileg is figyelmet keltő publikációi ebben az időszakban születtek. Itt ásta bele magát egy új tudományágba, a kvantummechanikába.
1930-ban az amerikai Princetoni Egyetem Neumann Jánossal együtt felvette tanárai közé. A meghívás hátterében kvantummechanikai kutatásai terén élért sikerei állhattak. Azt a döntést, hogy 1933-tól végleg Amerikában telepedjen le, Hitler hatalomra jutása indokolta. Wigner Jenő kezdettől fogva erősen bírálta a nemzetiszocialista rendszert. Később, amikor többen dicsérték éleslátásáért, azt mondta, nem kellett különösebb érzékenység ahhoz, hogy felismerje Hitler gonoszságát és veszélyességét; ahhoz kellett inkább speciális érzékenység, hogy valaki ne lássa ezt.
Princeton is hozott újabb, tudományosan is inspiráló barátságokat, például Paul Diracét (brit Nobel-díjas fizikus, a kvantummechanika egyik megalapítója), aki sógora is lett. 1936-ban egyetemet váltott, mert Princetonban nem alkalmazták tovább. A Wisconsini Egyetemre ment. Ott találkozott első feleségével, egy bájos fizikushallgatóval, Amelia Frankkel. Sajnos felesége egy év múlva meghalt. Wigner bánatában el akarta hagyni az egyetemet, Princeton pedig visszahívta. 1941-ben másodszor is megnősült. Felesége Mary Annette Wheeler, aki a Yale Egyetemen végzett, és egyike lett a kevés USA-beli női fizikus professzoroknak. 36 évig tartó házasságukból két gyermek, egy fiú és egy leány született.
Bár meggyőződéses politikai amatőrnek tartotta magát, 1939-ben és 1940-ben nagy szerepe volt a Manhattan terv melletti agitációban. Amikor Németország megtámadta Lengyelországot, F. D. Roosevelt elnök utasítást adott az atomenergia-program beindítására. A Manhattan project fedőnevű titkos kutatási program centruma Chicago lett. Roosevelt létrehozta az Uránium Bizottságot, amelynek tagjai a katonákon kívül Enrico Fermi, Szilárd Leó, Teller Ede és Wigner Jenő voltak. A kutatásokat Fermi vezette. Wigner a chicagói Metallurgia Laboratóriumában egy elméleti fizikai csoportnak lett a vezetője, amelynek a feladata az első atomreaktor megtervezése és megépítése volt. Az önfenntartó láncreakció 1942. december 2-án valósult meg egy kis laboratóriumi reaktorban. Wigner a világ első reaktormérnökeként a nagy teljesítményű reaktorok tervezését végezte, melyek meg is épültek Hanfordban. Ezek termelték a kísérleti robbantásokhoz nélkülözhetetlen plutóniumot (az első robbantást Alamogordóban hajtották végre 1945. július 16-án). Wigner élete végéig úgy gondolta, bár nagyon megrendítette Hirosíma és Nagaszaki polgárainak sorsa, hogy szükséges volt a béke érdekében az atombombák bevetése.
A második világháború után a tudós Oak Ridge-be ment kutatási és fejlesztési igazgatónak, de nem volt hivatalnok típus. Így hamarosan visszatért Princetonba kutatni, oktatni. Az atomenergia békés felhasználásán dolgozott, reaktorfejlesztéssel, valamint a reaktorok biztonságos működésével foglalkozott. A 30-as, 40-es években végzett kutatásai az 50-es évekre értek be díjakat, elismeréseket hozva.
Az D. D. Eisenhower amerikai elnök által alapított az "Atom Békés Felhasználásáért" Díjat 1959-ben Szilárd Leó és Wigner Jenő kapta. Az 1963-as fizikai Nobel-díjat Wigner Jenőnek ítélték oda megosztva Maria Goeppert Mayerrel (német származású amerikai fizikus, az atommag héjmodelljét alkotta meg) és J. Hans D Jensennel (német fizikus, Mayerral egyidőben, de tőle függetlenül fejlesztette ki az atommag héjmodelljét). Amikor megtudta, hogy Nobel-díjat kapott, ezt nyilatkozta: „Nem gondoltam volna, hogy valaha is úgy közlik a nevemet az újságok, hogy nem tettem semmi komiszat.” 1972-ben elméleti fizikai eredményeiért Albert Einstein-díjat kapott.
Fél évszázados távollét után négyszer látogatta meg szülőhazáját. Először 1976 augusztusában jött haza az Eötvös Loránd Fizikai Társulat meghívására. 1983-ban felkereste a Paksi Atomerőművet is. 1987-es negyedik budapesti látogatása után Wigner erőnléte megromlott, nem vállalkozhatott további tengerentúli utazásokra.
1995-ben, 92 évesen halt meg Princetonban.
Magyarságáról így vallott visszaemlékezésében: „Az Egyesült Államokban eltöltött hatvan esztendő után még mindig inkább magyar vagyok, mint amerikai, az amerikai kultúra sok vonása mindmáig idegen maradt számomra.”
A Magyar Tudományos Akadémia 1999-ben díjat alapított emléke előtt tisztelegve. A Wigner Jenő-díjat minden évben olyan szakemberek kaphatják, akik a magyar nukleáris energetika és fizika terén tevékenységükkel maradandót alkottak.
2001. január 1-je óta kisbolygóként is kering. Két magyar csillagász, Sárneczky Krisztián és Kiss László által fölfedezett 75570 –est Wigner Jenőről nevezték el.

Tudományos tevékenysége

Wigner Jenő azok közé a tudósok közé tartozott, akik a századelőn tudományosan leírt fizikát újjáteremtették. Sokan a legjobb tudósok közül is úgy vélték, a fizika egy majdnem befejezett tudomány, amelyben minden fontos dolgot felfedeztek. Wigner és tudós társai szerte a világban bebizonyították, ez nem így van, hiszen ott van a megismerésre váró kvantummechanika.
Wigner Jenő doktori értekezését Polányi Mihály vezetésével a „Molekulák képződése és szétesése" címmel írta. Polányival való együttműködése a berlini Kristálytani Kutatóintézetben folytatódott, ahol egykori tanára a főnöke lett. Itt arra kérte Wignert, derítse ki, hogy az atomok miért tartózkodnak szívesebben a kristályok szimmetriasíkjaiban, ill. szimmetriapontjaiban.
Ezzel a problémával foglalkozva Wigner értette meg elsőként, hogy a négydimenziós téridő szimmetriái a kvantummechanikában központi szerepet játszanak. Ez a felismerés vezette el a tudóst a csoportelmélet megalkotásához, amely azóta is nélkülözhetetlen eszköze az elméleti fizikának. A csoportelmélet lényegében a geometriai szimmetriákon túlmutató, a fizikai történéseket (pl. elemi részecskék közötti átalakulásokat) leíró törvényszerűségek általános alapjait feltáró matematikai módszer. Nem véletlen, hogy az elvi alapok tisztázásában Neumann János is közreműködött. Eredményeit Wigner 1931-ben jelentette meg „Csoportelméleti módszer a kvantummechanikában” címmel. Tudományos körökben a könyv igen nagy visszhangot váltott ki és csakhamar bestsellerré vált (magyar fordítása csak 1979-ben jelent meg).
Wigner a harmincas évek végén kiterjesztette kutatásait az atommagokra is. Kifejlesztett egy fontos általános elméletet az atommag-reakciókra. A negyvenes évek elején az atomenergia békés felhasználásának úttörője lett: 1941-ben ő tervezte meg az első, kísérleti atomreaktort, és ő ajánlotta, hogy a neutronok lassítására vizet használjanak. Így került be abba a kutatási projectbe, melynek végterméke az atombomba lett.
37 szabadalmat jelentett be a különböző típusú reaktorok tárgykörében; amelyeket az 1950-es, 1960-as években fogadtak el. Wigner tervezői, fejlesztői munkájának eredményeképpen 1952-ben elkészül az anyagvizsgáló reaktor, amely prototípusa lett az amerikai Nautilus atom-tengeralattjárók reaktorának. Konzultánsa volt az atomenergia meghajtású tengeralattjárókat tervező Argonne National Laboratory-nak.
1960-ban, amikor már a matematikai fizika nagy alakjai közé sorolták, megírta legismertebb nem fizikai tárgyú tanulmányát, a mára klasszikussá vált „The Unreasonable Effectiveness of Mathematics in the Natural Sciences”-t (A matematika ésszerűtlen hatékonysága a természettudományokban). Ebben a tanulmányban amellett érvelt, hogy a fizikai fogalmak eredete a biológiában és az észlelésben gyökerezhet, az a szerencsés egybeesés pedig, hogy a matematika és a fizika olyan jól kiegészítik egymást, mai tudásunk szerint ésszerűtlen és megmagyarázhatatlan.

Gábor Dénes (1900-1979)

1971-ban kapott fizikai Nobel-díjat "holografikus módszer feltalálásáért és a kifejlesztéséhez való hozzájárulásáért”.

Élete röviden

1900. június 5-én született Budapest Terézvárosban izraelita vallású családban. Édesapja, Günszberg Bernát, a Magyar Általános Kőszénbánya Részvénytársaság főkönyvelője,, majd cégvezetője, végül igazgatója volt. Édesanyja Jakobovits Adél. Három fiúgyermekük közül Dénes a legidősebb. Az apa 1902-ben kapott engedélyt, hogy családnevüket „Gábor”-ra változtassák. A gyerekek nagypolgári nevelést kaptak. Nevelőnőiktől megtanultak németül, angolul, franciául. Zenélni is tanultak, Dénes például zongorázott. 1919-ben Dénes áttért az evangélikus vallásra.
Középiskolába a Budapesti V. ker. Markó utcai Magyar Királyi Állami Főreáliskolába járt. Nem sokkal érettségi vizsgája után behívták katonának, az észak-itáliai frontra került. Itt tanulta meg negyedik nyelvként az olaszt.
Leszerelése után beiratkozott a Magyar királyi József nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem gépészmérnöki osztályába. 1920-tól Berlinben folytatta tanulmányait a charlottenburgi Technische Hochschule elektromérnöki karán. Élénk tudományos élet színtere volt ekkor Berlin, ahol nagy számú tudásra éhes magyar fiatal tanult. Gábor Dénes bekerült abba a körbe, melynek lelke Szilárd Leó (fizikus, akit az atombomba atyjaként ismernek, ő ismerte fel a nukleáris láncreakciót) volt. Ő szervezte többek között Einstein szemináriumát, és az előadásokra meghívta Wigner Jenőt (Nobel-díjas fizikus, az atommagok és elemi részecskék elméletének továbbfejlesztője), Neumann Jánost (a XX. század egyik legnagyobb matematikusa, a kvantummechanika, a számítógépek, a játékelmélet atyja) és Gábor Dénest is. Később a magyar baráti kör Polányi Mihállyal (magyar–brit tudós, akinek munkássága a fizikokémiától a közgazdaságtanon keresztül a filozófiáig terjedt), Kösztler Artúrral (író, újságíró, társadalomfilozófus, legismertebb regénye: Sötétség délben) bővült. Mérnöki diplomáját 1924-ben szerezte meg.
Hitler hatalomra jutásáig a Siemens és Halske cégnél dolgozott. 1933-ban hazatért Magyarországra. Egy éven át az Egyesült Izzó kutatólaboratóriumában a gázkisülés fizikájával foglalkozott. 1934-ben végleg Angliában telepedett le és angol állampolgár is lett. 14 éven át a British Thomson-Houston Társaság kutatólaboratóriumában dolgozott Rugbyben. 1947-ben itt találta fel a holográfiát, amelyért később, 1971-ben fizikai Nobel-díjat kapott. A holográfia azonban 1960-ig, a lézer felfedezéséig nem terjedt el.
1936-ban megnősült, felesége Marjorie Louise Butlert, akivel haláláig harmonikus házasságban élt, gyermekük nem született.
1949-1967-ig, nyugdíjba vonulásig az Imperial College-ban elektronikát adott elő, majd itt lett alkalmazott elektronfizika professzora. 1956-ban a Royal Society a tagja lett. 1968-ban részt vett a Római Klub alapításában. A Római Klub egy nem üzleti szervezet, amely globális eszmecserét folytat különböző nemzetközi politikai kérdésekről. A szervezet székhelye Hamburgban volt, 2008. július 1-jétől azonban a központ a svájci Winterthurban van.
Magyarországra 1962-től többször ellátogatott. Mindig büszkén vallotta magát magyarnak.
1974-ben súlyos agyvérzést szenvedett, melyből már nem épült fel. 1979. február 9-én hunyt el Londonban.
Emlékét őrzi a Gábor-érem (angolul: Gabor Medal), mely egyike a Royal Society érmeinek. A biológia, azon belül leginkább molekuláris biológia és a genomika terén elért jelentős felfedezésekért ítélik oda.
Az innováció területén végzett kiemelkedő szakmai munka elismerésére a NOVOFER Alapítvány 1989-ben alapított díját is róla nevezték el (Gábor Dénes Díj).
Kisbolygót is őrzi nevét, mégpedig a 70071-es.

Tudományos tevékenysége

Tudományos, feltalálói léte igen korán kezdődött. Első találmányát, a „Aeroplan körhinta” néven még, mint tanuló jelentette be 1910-ben. Több, kisebb méretű, különféle típusú és személyek befogadására alkalmas aeroplánokból álló szerkezet volt ez egymással rugalmas kapcsolás segítségével gyűrűalakban összekötve, és mindegyik egy, a körhinta közepén elhelyezkedő függőleges tengelyhez volt rögzítve. A körhinta középső főtengelyét egy motor hajtotta, mely a repülőgépeket körben megforgatja. A aeroplánokra ható centrifugális erő illetve a szárnyakra ható felhajtóerő együttese segítségével a kis repülőgépek felemelkednek, és egy repülő körhintát alkotnak.
Az 1920-as években a nagyfeszültségű hálózatok üzemében fellépő tranziens jelenségek sok problémát okoztak, de a vizsgálatukhoz sem módszerek, sem eszközök nem álltak rendelkezésre. Gábor Génes kutatóként először a nagyfeszültségű távvezetékek műszaki problémáival kezdett foglalkozni. 1927-es disszertációjában a tranziens jelenségek rögzítése érdekében az oszcillográf érzékenységének növelését dolgozta ki.
Az Egyesült Izzó kutatólaboratóriumában egyik szabadalmaztatott találmányát, az ún. plazmalámpát próbálta megvalósítani. Az elektrongerjesztéses nátriumplazma-lámpa találmányának elvét még a berlini Siemens cégnél dolgozta ki. Ez arra a felismerésre épült, hogy az igen kisnyomású gázokban elérhető a kellő elektronkoncentráció, vagyis a plazmalámpa gyakorlati megvalósításával hálózatra kapcsolható, nagyon energiatakarékos világítóeszközt lehetett volna előállítani.
A kísérleteiben rendkívül hasznos segítőtársnak bizonyuló Budincsevits Andorral (magyar feltaláló, elektroncsövek fejlesztésével foglalkozott, Holdvisszhang-kísérlethez használt forgókapcsoló, a coulombméter szintén az ő tervei alapján készült) újabb és újabb konstrukciós javítások révén elérték, hogy a plazmalámpa élettartama már a több száz órát is meghaladta. Az Egyesült Izzó azonban elzárkózott a további fejlesztés és sorozatgyártás elől.
Gábor Dénes a brit Thomson-Houston elektronikai cég kísérleti laboratóriumában elsősorban elektronoptikával foglalkozott, azon belül is az elektronmikroszkóp tökéletesítésével. Állandó gondot jelentett ugyanis a lencsék gömb alakjából eredő, szférikus aberráció néven ismert leképezési torzulás, amely úgy jön létre, hogy a lencsére beeső párhuzamos fénysugarak a peremen jobban megtörnek, mint az optikai tengely közelében, emiatt a fókuszálás nem egy helyen jön létre és a kép egy kicsit mindig életlen marad.
Gábor Dénest ezek a kutatásai vezették el a holográfia elvéhez. Úgy gondolta, tökéletesíthető a kép, ha a benne rejlő összes információ megőrzésére törekszünk. Ehhez azonban nem elegendő a leképezendő tárgyról visszaverődő elektromágneses hullám intenzitását rögzíteni, ahogy azt a fényérzékeny filmre vagy papírra szokták, hanem szükség van a fényhullám fázisának és amplitúdójának a detektálására is. A tárgy térbeli elhelyezkedésekor ez utóbbi két paraméter hordozza az információt, így ezekkel együtt kialakítható a teljes térbeli kép.
Ez lett Gábor Dénes szóalkotásával: a holográf (görögül holos = teljes, grafo = kép). Kísérletei során a tárgyra vetülő megvilágító fényt egy félig áteresztő tükörrel kettéválasztotta, és az egyik nyalábot magára a tárgyra, a másikat közvetlenül a képet rögzítő lemezre irányította. Ez utóbbi nyaláb referenciahullámként szolgált, amely a tárgyról visszaverődő és ugyancsak a lemezre vetülő szórt hullámokkal keveredett. A képlemezen tulajdonképpen e két fényhullám interferenciájának rögzítése történt.
Ekkor azonban még nem léteztek koherens fényforrások (lézerek), ezért Gábor Dénes kísérletei mindössze a holográfia elvi lehetőségeit tárták fel. Jelentősége az első lézerek megjelenésével (1962) derült ki igazán és egy csapásra az érdeklődés középpontjába került.
Különösen előnyösnek bizonyult, hogy a hologram készítésénél nincs szükség képalkotó lencsére. Forradalmasította a rövid ideig fennmaradó térbeli folyamatok rögzítésének a technikáját, például az áramlási jelenségek esetében. A hologram alkalmazási területei szinte felsorolhatatlanok.
Az Imperial College professzoraként újból a korábbi plazmaelméletének továbbfejlesztésével kezdett foglalkozni, kidolgozta a magnetronelméletet, majd régi vágya, a lapos képcsövű tévékészülékek megvalósításához fogott hozzá. Újszerű megoldásában a többszörösen megtört elektronsugár az útját a képernyővel párhuzamosan haladva teszi meg. Mivel az ilyen képcsövek előállítása eléggé bonyolult technikát igényelt, az ipar nem mert vállalkozni sorozatgyártására. A ma slágernek számító lapos képernyőjű tévékészülékek elvét tehát Gábor Dénes még az 1960-as években kidolgozta.
Idősebb korában filozófiai kérdésekhez is hozzászólt. Elsősorban az emberiség jövője érdekelte. Ezzel kapcsolatban megjelent művei: A jövő feltalálása (1963), Tudományos, műszaki és társadalmi újítások (1970), Az érett társadalom (1972).
A jövőért érzett aggodalmát és a tudományba vetett hitét tükrözik következő szavai is:„Bízom benne, hogy a problémák megoldhatók, noha el kell ismernem, hogy reményeim inkább optimizmuson, mint szilárd adatokon alapulnak. Én azonban mindig az optimizmust tartottam a felelős ember egyetlen munkahipotézisének.”

Milton Friedman (1912-2006)

1976-ban kapott közgazdasági Nobel-díjat a fogyasztáselemzéshez, a pénztörténethez és -elmélethez való hozzájárulásáért, valamint a stabilizációs politika összetettségének bemutatásáért.

Élete röviden

Vitatott az, hogy Friedmant magyar származású Nobel-díjasként tatjuk-e számon, hiszen nem itt született, egyetlen percet sem élt Magyarországon, szülei azonban magyarok voltak, akik a XIX. század végén külön-külön érkeztek az Újvilágba a történelmi Magyarországról, pontosabban Beregszászról (ma Ukrajna). Saját elmondása szerint ő magyarnak tartotta szüleit, akik egymás között mindig anyanyelvükön beszéltek, bár gyermekeiket már nem tanították meg erre a nyelvre.
Friedman három leány után látta meg a napvilágot 1912. július 31-én New Yorkban magyarországi zsidó bevándorlók gyermekeként. Apja Friedman Jenő Saul, anyja Landau Sára Etelka volt. A család megélhetését saját boltjuk biztosította. Röviddel születése után a család Rahway-ba, New Jersey-be költözött. A fiú a helyi középiskolában érettségizett 1928-ban, kevéssel 16. születésnapja előtt.
Kiváló képességei miatt ösztöndíjas lehetett a Rutgers Egyetemen, ahol matematikából diplomázott, biztosítási statisztikus szeretett volna lenni. A Rutgersen töltött idő alatt két közgazdász tett rá mély benyomást, akik meggyőzték őt, hogy a közgazdaságtan kiutat mutathat a nagy gazdasági világválságból.
Tanulmányait a Chicagói Egyetemen folytatta, a Közgazdasági Intézetben tanult és kutatott. Felesége Rose Director közgazdász lett, akivel 1932-ben találkozott Milton a Chicagói Egyetemen, de a közöttük egyre mélyülő érzelmi kapcsolat ellenére csak doktorátusuk és anyagi biztonságuk megszerzése után vállalkoztak házasságra, 1938. június 25-én. Két gyermekük született, egy fiú és egy leány.
Wisconsin, Washington, New York, Minnesota egyetemein, illetve vezető intézeteiben betöltött állásuk után Friedman 1946-ban visszatért Chicagóba, ledoktorált és egyetemi tanárrá nevezték ki. Itt dolgozott majd 30 éven át. A fogyasztói analízissel, pénzügy-történettel, valamint a stabilizációs politika komplex voltának megmutatásával foglalkozott.
Milton Friedmant ellentmondásosan ítélik meg. Egyrészt arrogáns személyisége miatt, mivel a vitákban túl nyíltan, kertelés nélkül, sokak szerint durván fejtette ki véleményét. Másrészt konzervatív, jobb oldali politikai-gazdasági nézetei miatt, mint például a "sokk-terápia" atyját, Nixon és Reagen elnök tanácsadóját, valamint gazdasági téziseinek néhány demokratikus (így Margaret Thacher Egyesült Királyságában) és diktatórikus országokban (mint például Chilében Pinochet által) sikeresen alkalmazott volta miatt. Kivételes tudományos teljesítményét ugyanakkor senki nem vonja kétségbe
Milton Friedman 1977-ben ment nyugdíjba ment és San Francisco mellett élt, de tanácsadói állást vállalt a Stanfordi Egyetem Hoover Intézetében, és ott előadásokat is tartott.
2002. május 9-én a Fehér Házban rendezett ünnepségen George W. Bush amerikai elnök köszöntötte a 90. születésnapjához közeledő közgazdászprofesszort. Milton Friedman "soha nem állította, hogy a szabad piac tökéletes dolog. De bebizonyította, hogy a tökéletlen piac is jobb eredményeket hoz, mint a nagyképű szakértők és a mohó bürokraták" - méltatta az ünnepeltet az amerikai elnök.
A díszvacsorán első ízben adták át a Friedmanről elnevezett 500 ezer dolláros, kétévente odaítélendő díjat, melynek első kitüntetettje a magyar származású brit közgazdász professzor, Peter Bauer volt.
2006 novemberében, 94 éves korában érte a halál a „monetarista” közgazdaságtan világszerte ismert képviselőjét.

Tudományos tevékenysége

A nagy gazdasági világválságból kiutat kereső közgazdászok megújították a klasszikus közgazdaságtant. Egyik új tézisük a piaci folyamatok mindenhatóságának elvetése és az állami beavatkozás szükségességének felismerése volt. John Maynard Keynes (angol matematikus, közgazdász, a modern makroökonómia megteremtője) rendszere arra épült, hogy egy nemzetgazdaság „piacán” a kereslet stabilan modellezhető az emberek aggregált fogyasztásának elemzésével. A követői által megteremtett keynesianizmus évtizedekig irányvonalat adott a nyugati országok gazdaságpolitikájának.
Az 1960-as évek végén és a 70-es években újra jelentkező infláció és stagnálás okát – nem függetlenül az olajválságtól – alapvetően a magas bérekben és az állami beavatkozásban jelölték meg a közgazdászok. Az államok eladósodása, a költségvetési deficit növekedése és a fokozódó pénzügyi zavarok csökkentették a keynesi gazdaságpolitika hatását, s egyre inkább háttérbe szorították a keynesi teóriát. A keynesi elmélet leghatásosabb bírálói a 70-es évektől a chicagói iskola képviselői voltak. A chicagói iskola alapvető közgazdasági elve a piacgazdaság liberalizálása, a csekély állami (kormányzati) gazdasági beavatkozás, az alacsony adók, a minimális költségvetés szorgalmazása, s helyette a pénzmennyiség banki szabályozásának – azaz a monetáris politika– előtérbe helyezése voltak.
A monetarizmus elve Milton Friedman nevéhez köthető. Az Encyclopaedia Britannica szerint Milton Friedman a laissez faire-doktrína híve és egyik megalapítója, mely szerint a társadalom gazdasági ügyeit a kollektív hatalomgyakorlás kizárásával az egyéni döntésekre kell bízni. Mint 1991-ben megjelent "Monetarist Economics" című könyvében megfogalmazta, az üzleti ciklus elsősorban a pénzkínálattól és a kamatlábaktól függ - nem pedig a kormány pénzpolitikájától.
Alapvető tézise szerint, ha a kormány fokozni akarja a konjunktúrát, nem az állami kiadások növeléséhez kell folyamodni, ahogy ezt Keynes tanította. Az állam csak akkor járulhat hozzá a gazdaság növekedéséhez, ha növeli a forgalomban lévő pénz mennyiségét. Hangsúlyozta, hogy amennyiben a politikusok többet kívánnak költeni, akkor ehhez vagy az adófizetőktől, vagy a tőkepiacokon kell pénzt szerezniük, a magasabb adók viszont a pozitív konjunktúrahatást nyomban eliminálják, a magasabb államadósságok pedig kiszorítják a piacról a magán hitelfelvevők egy részét, és így gátolják a beruházást. Az állam által nyújtott kölcsönök egyébként sem mások, mint leendő adók.
Friedman azt is hangsúlyozta, hogy az instabilitást nem a piac egyéni résztvevői idézik elő, hanem a politikusok, ezért véleménye szerint egyáltalán nem szabad konjunktúrapolitikát folytatni a kormánynak. Az állam dolga csak a magántulajdon definiálása, az ország védelme, a legszegényebbeknek az éhezéstől és nyomortól való megkímélése. (A feleségével írt és 1962-ben kiadott "Capitalism and Freedom" című művében a központosított és bürokratikus jóléti hálózatok helyett a negatív jövedelemadó vagy a szavatolt jövedelem mellett érvelt, mivel szerinte ezek a szociális hálók az individualizmus és a hasznos munka ellen hatnak.)
A monetarizmus tehát a nemzetgazdaság legstabilabb összefüggésének a pénz keresleti függvényét tekinti. Elsősorban a keynesiánus gazdaságpolitikákkal együtt járó magas inflációval szemben kialakult irányzat, ami szerint az infláció mindig monetáris jelenség. Vitatják a fiskális politika hatásosságát, mivel a kormányzati, a gazdaságot egyensúlyától eltérítő beavatkozásokat a pénzpiac a kamatok és az infláció változásával (a pénz értékének változásával) korrigálja. Ezen kívül az irányzat hívei szerint az inflációt, vagy deflációt nem aktív keresletszabályozó politikával érdemes kordában tartani (mint ezt a keynesianisták ajánlják), hanem a gazdaság pénzkeresletéhez igazodó és előre kiszámítható pénzkínálattal.

Carleton Daniel Gajdusek (1923-2008)

1976-ban kapott fiziológiai- és orvostudományi Nobel-díjat Baruch S. Blumberggel megosztva kurun végzett kutatásáért.

Élete röviden

Sokáig vitatott volt, hogy Gajduseket magyar származású Nobel-díjasként tartsuk-e számon, hiszen az Amerikai Egyesült Államokban született. Apja szlovák nemzetiségű volt, anyai ágon azonban magyar gyökerekkel rendelkezett.
Gajdusek 1923. szeptember 9-én született családja yonkersi házában, ahol anyai nagyszülei is éltek. 19 hónappal később öccse is megérkezett. Szlovák nemzetiségű apja egy Nyitra megyei faluból, Büdöskőről érkezett az Újvilágba. Itt hentes és fűszeres lett. Anyja, Dobroczki Ottilia szülei Debrecenből indultak el, és New York mellett - az akkor főként kelet-európai bevándorlókat befogadó, soknyelvű és sokvallású - Yonkersben telepedtek le még a XIX. század végén. Gyermekeik már az Újvilág szülöttei. Gajdusek „Daniel” keresztnevét anyai nagyapja után kapta. Dobroczki Dániel építési vállalkozó volt. A Gajdusek család is olyan házban élt, melyet a nagyapa építtetett.
Visszaemlékezéseiben Gajdusek így ír a családi nyelvhasználatról: „Noha anyai nagyszüleim egymás közt magyarul beszéltek, a vacsoraasztalnál apám és nagyapám magyar-szlovák keveréknyelven vitatta hosszan a politika fejleményeit és a borkészítés titkait. A főzést azonban nagyanyám irányította, így a konyha magyar volt. Amikor a hétvégeken megérkezett hozzánk apám fivére, Guszti Gajdusek, családjával (feleségével és nálam idősebb lányaival), a beszélgetés szlovákul folyt. Néha azonban, bécsi vendégek érkeztekor, németbe csapott át.” (D. C. Gajdusek: Polikulturális örökségem)
Édesanyja bár a gyerekeivel csak angolul társalgott, rendkívül művelt asszony volt, 8 nyelven beszélt. Egyik nagynénje entomológus (rovartanász) volt, ő fordította a fiú érdeklődését a természet, a biológia, a kémia felé. Gajdusek saját olvasmányai alapján döntötte el, hogy gyógyászattal akar foglalkozni, és ehhez először fizikát, matematikát és biológiát tanul.
Így kezdte meg a rochesteri egyetemen tanulmányait, orvosi diplomáját a Harvard Egyetem Orvosi Karán szerezte. Gyermekkórházakban dolgozott és gyermekgyógyászati szakképesítést is szerzett. Közben, 1948-49-ben a California Institute of Technology-n töltött másfél évet, ahol Linus Pauling (német származású amerikai kémikus, 1954-ben kémiai Nobel-díjat kapott a „kémiai kötés természetének kutatása terén elért eredményeiért, és ezeknek a komplex vegyületek szerkezet-meghatározásban történő felhasználásáért”) és Max Delbrücke (német származású amerikai biológus, a molekuláris biológia egyik úttörője. 1969-ben Alfred Day Hersheyvel és Salvador Luriával megosztott orvosi-biológiai Nobel-díjat kapott a bakteriofágok - baktériumokat fertőző vírusok - tanulmányozásáért) keze alatt dolgozott.
Az ötvenes években virológiai és epidemiológiai kutatásokat folytatott a Walter Reed Army Medical Centerben, a teheráni Pasteur Intézetben és a melbourne-i Walter and Eliza Hall Institute-ban.
A nyugdíjas Gajdusek professzor már nem végzett aktív laboratóriumi kutatást, de járta a világot és kivételes kutatási eredményeiről tartott előadásokat, illetve látta el szakmai tanácsokkal a hozzá fordulókat. Csillapíthatatlan érdeklődésű agyát utolsó éveiben elsősorban Shakespeare szonettjei foglalkoztatták. Véleménye szerint e szonettek bizonyos része eltűnt, pontosabban eltüntették szokatlan, viktoriánus eszményekkel össze nem egyeztethető erotikus mondanivalójuk miatt. Abban reménykedett, hogy az elveszett szonetteket akkortájt lefordították és talán idegen nyelven valamelyik külföldi könyvtárban vagy levéltárban fellelhetők.
Gajdusek a II. világháború után ötször járt Magyarországon, de Szlovákiában is számos tudományos kapcsolatot alakított ki.
A tudóst 1996-ban gyermekmolesztálással vádolták meg. A korábbi évtizedekben ugyanis 56 gyereket, főként fiút hozott magával az Egyesül Államokba a csendes-óceáni szigetekről. Ezek a gyerekek vele éltek a marylandi Middletownban. Gajdusek gondoskodott nevelésükről, iskoláztatásukról. A fiúk egyike vádolta meg szexuális zaklatással, pedofíliával. Gajdusek bűnösnek vallotta magát. Egy évre ítélték. Szabadulása után örökre elhagyta az Államokat, Európában, főként Párizsban és Amszterdamban élt. 2008-ban, 85 éves korában egy norvégiai szállodában érte a halál.
Gajdusek és a fiúk kapcsolatáról 2009-ben dokumentumfilmet készített Bosse Lindquist „The Genius and the Boys” címmel. A film nemcsak Gajdusek szexuális szokásait mutatja be, hanem megpróbálja feltárni a mélyebb motivációkat, a tudományos kutatás és az élet összefüggésében.

Tudományos tevékenysége

Gajdusek tudományos eredményei a kuruhoz, más néven a Kacagó vagy Nevető halál néven ismert betegséghez köthetők. Ez egy emberekben felfedezett gyógyíthatatlan agybetegség.
Kutatásai során ugyanis különösen nagy érdeklődést tanúsított a zárt közösségekben terjedő fertőző betegségek iránt. Így jutott el Pápua Új-Guinea területére, ahol a bennszülött emberevő törzsek egyik betegségét, a kurut vizsgálva derítette fel a fertőző megbetegedés eddig ismeretlen hatásmechanizmusát.
A korábbi nézet szerint járványszerű megbetegedéseket csak vírusok vagy baktériumok okozhatnak, amelyek rendelkeznek genetikai örökítő anyaggal (DNS-sel vagy RNS-sel), míg ebben az esetben úgy tűnik, fehérje molekulák okozzák a megbetegedést. A kuru a prionbetegségek egy formája. A prionok fehérjetermészetű fertőző ágensek. A gazda fehérjéit képesek magukhoz hasonlóan hibás térszerkezetűvé, így újabb prionná tenni. (A priont 1982-ben Stanley B. Prusiner fedezte fel, aki ezért 5 év múlva Nobel-díjat kapott.)
A kuru a központi idegrendszer gyorsan romló elfajulása, amely főleg a kisagyat támadja meg. Gajdusek tisztában volt a vizsgált bennszülött törzs kannibalizmusával és temetkezési szokásaival. A hagyomány szerint a halott rokon tetemét a család megette. Ez a tisztelet jele volt, hiszen így az elhunyt tovább élt a családtagok testében. Ezt a szokást a kuru által érintett fore törzs és keleti magasföldön élő szomszédaik követték.
Az ausztrál kormány az 1950-es években betiltotta a rituális kannibalizmust. Az 1957 körül a térségbe érkező misszionáriusok és az Üdvhadsereg tagjai is mindent megtettek, hogy a bennszülötteket lebeszéljék erről a szokásukról. Segített az is, hogy a bennszülöttek az európaiakra akartak "hasonlítani". Amikor felhagytak a kannibalizmussal, mintegy öt év múlva a kuru gyakorlatilag megszűnt a gyermekekben, és mintegy tíz évvel később a serdülők között is. A kuru gyakorlatilag eltűnt a 1980-as évek elejére.

Polányi János Károly (1929- )

1986-ban kapott D. R. Herschbachhal és Yuan T. Lee-vel megosztva kémiai Nobel-díjat az elemi kémiai folyamatok dinamikájával kapcsolatos felfedezéseiért.

Élete röviden

Polányi János Károly magyar zsidó szülők gyermekeként született Berlinben. Apja, Polányi Mihály magyar–brit tudós, akinek a munkássága a fizikokémiától a közgazdaságtanon keresztül a filozófiáig terjedt. Apai nagybátyja Polányi Károly gazdaságtörténész, szociálfilozófus, társadalompolitikus.
Édesapja 1922-ban emigrált Németországba, hogy ott kémikusként dolgozzon. Berlinben a Kaiser Wilhelm Institutban kapott munkát, ahol életre szóló barátságot kötött Wigner Jenővel (Nobel-díjas fizikus, az atommagok és elemi részecskék elméletének továbbfejlesztője). Polányi Mihály Kemény Magdát vette feleségül katolikus szertartás szerint. Ő maga is katolikus hitre tért. Gyermekük, János Berlinben született 1929. január 23-án.
A család 1933-ban a nácizmus térhódítása elől Manchesterbe költözött. Apja az ottani egyetem fizikokémia, majd társadalomtudományok professzora lett. A gyermek János itt járt iskolába és egyetemi tanulmányait is itt kezdte meg kémia szakon. A háború kitöréséig több nyarat Budapesten élő nagyszüleinél töltött.
A fiú igen nagy tehetséget mutatott kémiából. Még csak 17 éves, amikor elkezdi az egyetemet, ahol egy évig apja előadásait is hallgatta. 23 évesen már a PhD tudományos fokozatot is megszerezte. 1958-ban megnősült, felesége Anne Ferrar Davidson.
1952–1954 között a Kanadai Nemzeti Kutatási Tanács posztdoktori ösztöndíjasa volt. 1954–1956 között a Princetoni Egyetem (USA) tudományos munkatársaként tevékenykedett. 25 évesen telepedett le a kanadai Torontóban, ahol a helyi egyetemen kapott munkát- Itt lett 1962-ben a kémia professzora, 1974-től pedig intézetvezető. Az Amerikai Művészeti és Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja, az USA Nemzeti Tudományos Akadémia külföldi tagja. 2001 óta a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja.
Jelenleg is Kanadában él. Őt tartják az ország legkiemelkedőbb vegyészének, elismerve tehetségét a kémiai reakciók dinamikájában.
John C. Polanyi sohasem tartotta magát magyarnak, és a Nobel-díja után a magyar származásával kapcsolatos vélekedéseket ellenszenvvel fogadta.

Tudományos tevékenysége

Tudományos kutatásaiban apja, Polányi Mihály tradícióját követte, aki a reakciókinetika terén ért el jelentős eredményeket. A fiatal Polányi János a reakciódinamikai kutatásokba kapcsolódott be. A szakma legrangosabb folyóirataiban szép számban megjelent publikációi korán felkeltették iránta a tudományos közvélemény figyelmét.
Kutatásai során azt kívánta jobban megérteni, hogy miként változnak a molekulák energiaállapotai a kémiai reakciók folyamán. Az elemi atomi és molekuláris ütközéseknél bekövetkező energiaátadási folyamatot kutatva alapvető fontosságú felfedezést tett. Így a kémiai lézerek vizsgálatakor igazolta, hogy a vegyi reakció energiája közvetlenül alakul át lézerfénnyé.
A lézereket a múlt század hatvanas éveiben fedezték fel, amelyért 1964-ben Charles Townes amerikai, Nyikolaj Gennagyievics Baszov és Alekszander Mihaljovics Prohorov szovjet tudósokat Nobel-díjjal tüntették ki. Ők a fizikai folyamatokat gyakorlatilag felvázolták, viszont keveset tudtak arról, hogy kémiai jelenséggel is együtt jár-e a kvantumfényforrás működése. Ennek megértése épp Polányinak sikerült, aki elsősorban a molekulák energiaállapotainak tisztázásával foglalkozott a vegyi reakciók folyamán.
Ő dolgozta ki az infravörös kemilumineszcencia módszerét, mivel a gerjesztett molekulák infravörös fényt bocsátanak ki. Az infravörös kemilumineszcencia módszere a kémiai reakciók mechanizmusának tanulmányozására alkalmazott technika. Bizonyos kémiai reakciók során képződött termékmolekulák gyenge infravörös sugárzásának mérésével és elemzésével végzik. Ha a keletkező termékek energiafelesleggel rendelkeznek, az a molekulák gerjesztett vibrációs állapotaként jelenik meg, ami infravörös sugárzás kibocsátásával szűnik meg. Ennek a sugárzásnak a spektroszkópikus vizsgálata információval szolgál a termékmolekula állapotairól.
Polányi a kémiai reakció során kibocsátott fény változásának színképelemzésével nyomon követte a kémiai kötések cserélődését, ezáltal meghatározta a molekulák mozgási és rezgési energiájának hatását a vegyi reakciók kimenetelére. E kutatásairól 1970-ben filmet (Concepts in Reaction Dynamics) is készített.

Elie Wiesel (1928-2016)

1986-ban az "emberiség hírvivője"-ként kapott Nobel-békedíjat. A Nobel-díj Bizottság szerint Wieselnek a "Hitler haláltáboraiban történt teljes megalázottság megtapasztalásának és az emberiesség semmibe vevésének” feldolgozására irányuló küzdelmei, valamint a "béke érdekében végzett gyakorlati munkája" mind "a béke, a jóvátétel, a megbékélés és az emberi méltóság" erőteljes üzenetét közvetítik az emberiség felé. Ő használta először a holokauszt kifejezést a mai értelemben.

Élete röviden

Eliezer Wiesel ortodox zsidó családban született 1928. szeptember 30-án Máramarosszigeten (Románia). Anyanyelve a jiddis volt, de magyarul, németül és románul is megtanult. Édesapja, Wiesel Slomó saját zöldséges üzletet működtetett. Édesanyja, Feig Sára a híres Dodye Feig, egy közeli faluban földművesként tevékenykedő jámbor haszid zsidó lánya volt. A családnak négy gyermeke született.
Eliezerre nagy hatással volt anyai nagyapja, aki arra biztatta, hogy foglalkozzon a Talmuddal és Yhesivába menjen tanulni. Apja azonban arra bátorította fiát, hogy modern hébert tanuljon, irodalmat olvasson, míg édesanyja a Tóra és a Kabbala olvasására buzdította. Wiesel elmondása szerint édesapja képviselte és közvetítette felé az értelmet (intellektualitást), édesanyja pedig a hit fontosságára tanította. Középiskolai tanulmányait magántanulóként kezdte Máramarosszigeten. A második világháború éveiben, amikor Észak-Erdélyt Magyarországhoz visszacsatolták, a debreceni, majd a nagyváradi magyar nyelvű zsidó felekezeti gimnáziumokban is tanult. Ezenkívül a máramarosszigeti haszid zsidó közösség zsinagógájában vallási tanulmányokat folytatott.
1944-ben a városban maradt zsidókat Máramarossziget két gettója közül az egyikben helyezték el. 1944. május 16-án az egész családot deportálták. Elie Wiesel 15 éves volt ekkor. Megjárta az auschwitzi, a monowitzi és a buchenwaldi koncentrációs táborokat. Auschwitzban az A-7713-as számot tetoválták a bal karjára, ez a szám helyettesítette a nevét, ahogy Az éjszaka című művében olvasható. Wieselt elválasztották az édesanyjától és húgától, Cippórától, akikről azt feltételezik, hogy rögtön megérkezésük után Auschwitzban a gázkamrában vesztették életüket. Wieselt és édesapját elvitték a Buna Werke munkatáborába, amely Auschwitz-Monowitzhez (Auschwitz III.) tartozott. Több mint nyolc hónapig apjával maradhatott. 1945 elején Buchenwaldba kerültek, ahol édesapja vérhasban, éhezésben és végkimerülésben meghalt. Ez mindössze egy hónappal azelőtt történt, hogy az amerikai harmadik hadsereg felszabadította a tábort. Összesen valamivel kevesebb, mint tizenegy hónapot töltött koncentrációs táborban. Nővéreivel, Hildával és Beatrix-szel egy francia árvaházban találkozott ismét.
Wiesel a második világháború után Párizsban telepedett le. Először hébert tanított és karvezetőként dolgozott, majd hivatásos újságíró lett – izraeli és francia lapokban publikált. Tíz évvel a második világháború után még mindig visszautasította, hogy a holokauszt idején átélt tapasztalatairól írjon vagy beszéljen. Azonban François Mauriac (Nobel-díjas francia író, 1952.), aki jó barátja is lett, meggyőzte őt, hogy írjon az élményeiről. Elie Wiesel a Párizsban töltött 16 év alatt megbecsült helyet vívott ki magának a francia irodalomban.
1961-ben átköltözött az Amerikai Egyesült Államokba, ahol két év elteltével megszerezte az állampolgárságot. 1969-ben megnősült, egy gyermeke született. Wiesel haláláig USA-ban élt, előbb a New York-i City College tanára volt, majd 1976-tól a Boston University-n a humán tudományok professzora lett. Előadásaiban, közéleti szereplései során a fajgyűlölet veszélyeire figyelmeztetett. Felszólalt a Jugoszlávia területén elkövetett etnikai gyilkosságok ellen is.
Feleségével együtt hozta létre az Elie Wiesel Alapítványt az intolerancia és az igazságtalanság legyőzésére a világban. 1987-ben Franciaországban tanúskodott a náci háborús bűnös, Klaus Barbie (ő volt a Lyoni mészáros, aki Lyon Gestapo főnökeként zsidókés francia ellenállok ezreit kínoztatta meg, vagy irányította deportálásukat, a háború után Bolíviába menekült, ott már 1971-ben felismerték, de csak 1983-ban adták ki Franciaországnak, 1987-ben életfogytiglanra ítélték) perében.
Szülővárosába először 1964-ben látogatott. 2002-ben itt avatta fel a szülőházában létesített Holokauszt Emlékmúzeumot. 2004-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjével tüntették ki. 2009. december 9-11. között utazott először hivatalosan Magyarországra. A meghívó az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség volt, az apropó a magyarországi Chábád Lubavics mozgalom alapításának 20. évfordulójára rendezett megemlékezés volt. 2012-ben visszaadta a nagykeresztet, mert azt tapasztalta, hogy – mint Kövér László házelnöknek írta – "Magyarországon köztereket neveznek el Horthy Miklósról és rehabilitálják Wass Albertet, illetve a világháborús fasiszta kormánnyal együttműködő más közéleti szereplőket, és a tanrendbe kerülnek a szélsőjobboldali eszméket hirdető szerzők".
Elie Wiesel nem tartotta magát "magyar" Nobel-díjasnak, hiszen nem tekintette magát magyarnak, sőt elhatárolódott ettől a vélekedéstől, ugyanis érzelmileg nem volt képes megbocsátani a magyar csendőrök brutalitását, valamint a II. világháború előtt és alatt Magyarországon életbe léptetett zsidótörvények inkább ellenszenvet keltettek benne "a magyarsággal" szemben. Indulata azonban nem "magyar specifikus" volt: "Haragudtam a magyar, a lengyel, ukrán, francia, holland cinkosaikra; hogyan tudtak egy perverz ideológia nevében zsidó szomszédaik ellen fordulni, feljelenteni és kifosztani őket".
Elie Wiesel 2016. július elején halt meg manhattani otthonában, 87 éves volt.
Ronald S. Lauder, a Zsidó Világkongresszus elnöke így búcsúzott tőle: "Elie Wiesel több volt mint író. Sokunk tanítója volt. Megismertette velünk Auschwitz szörnyűségeit, tanított nekünk a judaizmusról, Izraelről és arról, hogy az igazságtalansággal szemben nem szabad némának maradni."

Irodalmi tevékenysége

Elie Wiesel több tucat könyvében, esszéiben, novelláiban és drámáiban írta meg a koncentrációs táborok borzalmait. Összesen 57 műve jelent meg ebben a témában.
Wiesel először egy 900 oldalas életrajzot írt jiddisül Un di velt hot geshvign (És a világ csendben maradt) címmel, amit kivonatolva Buenos Airesben adtak ki. Wiesel a kézirat rövidített változatát megírta franciául is, amely 127 oldalban La Nuit (Az éjszaka) címmel jelent meg, majd angolra fordították Night (Éjszaka) címmel.
Mauriac támogatása ellenére Elie Wieselnek nem volt könnyű kiadót találnia a könyveihez, és kezdetben csak igen kis példányszámban adták el írásait. 1960-ban Arthur Wang, a Hill & Wang Könyvkiadó alapítója száz dollár előleget fizetve az USA-ban kinyomtatta Az éjszaka című alkotást, amelyből az elkövetkező 18 hónapban több mint ezer példány kelt el, de a mű a kritikusok figyelmét is felkeltette.
Ennek eredményei lettek a televíziós interjúk és olyan irodalmi kiválóságokkal való találkozások, mint például Saul Bellow (Nobel-díjas amerikai regényíró, 1976). A The Trial of God című könyvéről és színdarabjáról azt feltételezik, hogy azon auschwitzi élményén alapul, amikor végignézett három zsidót, akik közel a halálukhoz vizsgálatot tartottak Istennel szemben azzal a váddal, hogy Ő mindig is a zsidó nép elnyomója volt.
Legismertebb művei „Az éjszaka” mellett „A nappal” és „A hajnal”.

"A szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közöny." (Elie Wiesel)

Oláh György (1927-2017)

1994-ben kémiai Nobel-díjat kapott "a karbokation kémiához való hozzájárulásáért".

Élete röviden

Oláh György 1927. május 22-én született Budapesten Oláh Gyula és Krasznai Magda fiaként. Apja ügyvéd volt. Családjában ő volt az első, aki tudományos kutatásra adta a fejét. Tanulmányaira a Fizikai Szemle 1995/2 számában így emlékezik: „A két világháború közötti időszakban nőttem fel, színvonalas, gondos nevelésben volt részem (amilyet egy olyan ország középosztálybeli gyermekei kaptak, melynek iskolarendszere még az Osztrák-Magyar Monarchiában gyökerezett). Budapest egyik legjobb gimnáziumába, a Piarista Gimnáziumba jártam. Szigorú, magas követelményű tananyaga volt, és nagy súlyt helyezett a humán tárgyakra: 8 évig tanultunk latint, továbbá németet és franciát. Jóllehet volt egy kiváló természettan tanárunk, aki később a budapesti egyetem professzora lett, nem emlékszem, hogy ebben az időben különösebben érdekelt volna a kémia. A humán tárgyak, történelem, irodalom stb. iránt érdeklődtem. Szenvedélyesen olvastam (még mindig sokat olvasok).”
A II. világháború alatt - származása miatt - bujkálnia kellett. Ő is azok közé tartozott, akiket a német megszállás idején Sztehlo Gábor evangélikus lelkész (1944-ben Raffay Sándor püspök megbízásából kezdte meg a zsidó gyerekek szervezett mentését. Mintegy 1600 gyermek és az otthonok 400 dolgozója köszönheti neki az életét. Ezért 1972-ben megkapta a Világ Igaza elismerést. Sztehlo ihlette a Valahol Európában című filmet, és a főszereplő alakját róla mintázták) bújtatott és mentett meg.
Oláh György 1945-ben érettségizett, majd a Budapesti Műszaki Egyetemen tanult kémiát. 1949-ben doktorált. A következő években az egyetemen tanított. Elsősorban a szerves kémia érdekelte. Így a szerves kémia legrangosabb magyarországi professzorának, Zemplén Gézának (Kossuth-díjas vegyész, bölcseleti doktor, az MTA tagja) lett a kutatási asszisztense. Erről így ír a Fizikai Szemle 1995/2 számában: „Zemplénnek hatalmas tekintélye volt, nagy élményt jelentett mellette dolgozni. Szeretett mulatni, és ezek a figyelemre méltó események a szomszédos kocsmákban gyakran napokig eltartottak. Az ilyen tapasztalatok persze fejlesztették az ember állóképességét.”
1949-ben megnősült. Felesége Lengyel Judit, aki az ő hatására végezte el az egyetem kémia szakát. Később közös kutatócsoportban dolgoztak. Első fiúk Budapesten született, második fiúk már Kanadában látta meg a napvilágot.
Oláh mindössze 27 éves, amikor megszerzi a kémia tudományok doktora címet. Vezette a BME szerves kémia tanszékét, majd az MTA újonnan létrehozott Központi Kémiai Kutatóintézetének társigazgatója lett, saját kutatócsoportot hozhatott létre. Az 1956-os forradalmat követően azonban emigrált, mert reménytelennek látta a kutatói létet az akkori Magyarországon.
Családjával együtt előbb Londonba mentek, mert ott éltek felesége rokonai, majd Kanadába költöztek, hiszen anyósa a háború után ott telepedett le. Kanadában Oláh a Dow Chemical-nál dolgozott, ahol a stabil karbokationokra vonatkozó kutatásokkal kezdett foglalkozni. A hatvanas évek közepén az Amerikai Egyesült Államokba költöztek. Oláh György Clevelandban kapott munkát a Case Western Reserve University-n. Professzorként tért vissza a tudományos életbe. 1971-től amerikai állampolgár. 1977-től Kalifornia államban él, ahol a Dél-Kaliforniai Egyetemen (University of Southern California) tanít. Még 1977-ben kinevezték az egyetem Szénhidrogénkutató Intézetének tudományos igazgatójává. 1991 óta a Los Angeles-i Loker Szénhidrogénkutató Intézet (Loker Hydrocarbon Research Institute) igazgatója volt.
A magyarországi kutatókkal kapcsolata emigrálása után is szinte folyamatos volt. A Magyar Tudományos Akadémia 1990-ben tiszteleti tagjává választotta. Oláh György 1990 után személyesen is többször járt és tartott előadást szülőhazájában. Nobel-díj odaítélése utáni első nyilatkozatában a következőket mondta: "Magyar származású amerikai vagyok, ahogy itt mondják, két világból a legjobb az enyém."

2017. március 8-án, 90. életévében érte a halál Beverly Hillsben.

Tudományos tevékenysége

Oláh György a magasabb oktánszámú benzinre vonatkozó, még Budapesten megkezdett kutatásai és hipotézise, hogy újfajta kémiai reakciók révén metánszármazékokból új gyógyszerek és műanyagok állíthatók elő, az 1960-as években kerültek a nemzetközi érdeklődés homlokterébe. Nevéhez fűződik egyebek között a környezetkímélő, javított hatásfokú ólommentes benzin előállítása, és hozzájárult szénhidrogén-alapú új anyagok, komponensek előállításához.

Oláh György a legjelentősebbnek tartott eredményét a karbokationok kutatásával érte el. A karbokationok a szerves vegyületek olyan származékai, amelyekben pozitív töltésű szénatom található. Ezek hosszú ideig csupán feltételezett átmeneti termékeknek számítottak, mivel úgynevezett elektronhiányos rendszerek és így erős elektrofil tulajdonsággal rendelkeznek. Ennek egyik megnyilvánulása, hogy nagy a reaktivitásuk, de az élettartamuk néha csupán néhány nanoszekundum (10-9, a másodperc ezermilliomod része). A rövid élettartam miatt nem alakulhat ki számottevő koncentrációjuk, ezért a vegyészek úgy gondolták, hogy megfigyelésük, izolálásuk, netán előállításuk gyakorlatilag lehetetlen.

Az 1960-as évek elején Oláh és munkatársai felfedezték, hogy elő lehet állítani stabil karbokationokat egy új típusú, különösen savas vegyületek felhasználásával, amelyek sokkal erősebbek, mint az olyan klasszikus savak, mint például a kénsav, a sósav. Ezek az új savak "szupersav”-akként váltak ismertté. Előállítható szupersav például hidrogén-fluoridból (HF) és antimon-pentafluoridból (SbF5).

Oláh tanulmányozta a karbokationok gyakorlati alkalmazását is új és fontos szerves vegyületek egyszerű szintézisénél, valamint olcsó módszereket dolgozott ki szupersav katalizátorok használatával. Munkái döntötték meg a szén négy-vegyértékűségének dogmáját. De ezek a kutatások vezettek az ólommentes benzin előállításának egy igen gazdaságos eljárásához is, ugyanakkor új utakat nyitottak a szupersavak által katalizált karbokationok, valamint a szén cseppfolyósításának eljárása felé.

Oláh 1972-ben megjelent közleményében felvetette egy általánosabb definíció szükségességét és ő javasolta ekkor, hogy a szénvegyületek kationjaira a "karbokation" nevet használják. Az IUPAC ezt a nevet az általánosan elfogadott elnevezések közé sorolta.

Ő a kidolgozója a globális felmelegedés problémájára is megoldást kínáló, nagy érdeklődést kiváltó direkt metanolos tüzelőanyag-cellának. Az üzemanyagcellák károsanyag-kibocsátása jóval alacsonyabb, mint a hagyományos, szénhidrogén-meghajtású hőerőgépek. Leggyakrabban bennük hidrogént használnak üzemanyagként. Oláh a hidrogént helyettesítette a könnyebben előállítható és tárolható metanollal, ami a legegyszerűbb telített alkohol Az energiacellát működtető metanolt szén-dioxidból állítják elő, a folyamat végén pedig víz keletkezik. A direkt metanolos tüzelőanyag-cella közvetlenül alakítja át a metanolt (vagy más folyékony szerves tüzelőanyagot) elektromos árammá egy úgynevezett polimer elektrolit membrán segítségével. Elektromos energia tárolására is alkalmas, hatásfoka jobb az ismert akkumulátorokénál. Mai tudásunk szerint a direkt metanolos tüzelőanyag-cellával működő gépjárművek gyártására minden technikai feltétel adott.

Az elmúlt több mint egy évtizedben a metanolra (metil-alkoholra) épülő gazdaság foglalkoztatta. Az emberiség túlnyomó részben fosszilis energiahordozókat használ, amelyek elégetve szén-dioxidot képeznek, hozzájárulva a klímaváltozáshoz, a Föld felmelegedéséhez. A másik probléma, hogy a kőolaj, a földgáz és hosszú távon a szén is fogyóban van, a kereslet pedig nő irántuk. A metanol-gazdaság célja ezen fosszilis energiahordozók kiváltása, helyettesítésük kevéssé vagy nem kimerülő, a környezetet nem szennyező energiahordozóval - ez lehetne a metanol.

Oláh György a kémia más területein is jelentős eredményeket ért el. Erről meggyőzően tanúskodik több mint ezer (!) tudományos publikációja, mintegy száz benyújtott és elfogadott szabadalma, valamint azon tudományos szakkönyvei, amelyek a szerves kémiának fontos területeit ölelik fel.

Harsányi János (1920- 2000)

1994-ben kapott közgazdasági Nobel-díjat John Forbes Nash-sel és Reinhard Seltennel megosztva – "a nem kooperatív játékok elméletében az egyensúlyelemzés terén végzett úttörő munkásságért".

Élete röviden

Harsányi János 1920. május 29-én született Budapesten egy zuglói gyógyszerész gyermekeként. A híres Fasori Evangélikus Gimnáziumban diákja volt és 1937-ben megnyerte az országos középiskolai matematikai versenyt. Gyógyszerész apja kívánságára 1942-ben ő is ilyen végzettséget szerzett a Pázmány Péter Tudományegyetemen, majd a botanikai tanszéken lett doktorandusz – zsidó származása miatt máshová nem jutott be.
Harsányi János 1944 májusától novemberéig munkaszolgálatos volt Budapesten, majd századát 1945-ben Ausztriába deportálták. Ő azonban a pályaudvarról megszökött és Raile Jakab jezsuita szerzetesnél (a budapesti Pápai Nunciatúra Segítő Bizottságának elnökeként jezsuita rendtársait és családtagjait beszervezve sok üldözöttnek nyújtott segítséget, amiért 1992-ben posztumusz Jad Vasem - díjat kapott Jeruzsálemben) keresett menedéket a Mária utcai kolostor pincéjében.
1946-tól filozófiát tanult az egyetem bölcsészkarán, 1947-ben doktorált, majd Szalai Sándor (szociológus, filozófus, az MTA rendes tagja) szociológiai intézetében lett tanársegéd, de ismert marxistaellenes nézetei miatt le kellett mondania állásáról. Gyógyszertáruk államosítása után szerelmével, Klauber Annával a Fertő-tó nádasain át Ausztriába szöktek, majd Ausztráliába emigráltak. Itt vette feleségül 1951-ben Annát, akivel együtt hagyták el az országot és érkeztek meg az ötödik kontinensre. Sydneyben három évig gyári munkásként dolgozott, ugyanis nem ismerték el magyarországi diplomáját. Így munka mellett végezte el a közgazdasági egyetemet. 1954-1956 között a Brisbane-i Egyetemen közgazdaságtant tanított.
1956-ban Rockefeller-ösztöndíjat kapott a Stanford Egyetemre Kenneth Arrow (amerikai közgazdasági Nobel-díjas, aki John Hicks-szel megosztva kapta meg az elismerést 1972-ben. Ő a megalkotója a társadalmi választás elméletének és az "Arrow lehetetlen" tételnek.) mellett 1958-ban közgazdasági doktorátust szerzett. Főként matematikát és statisztikát tanult. Itt megírt PhD dolgozata már a játékelméletet taglalta.
1958-ban feleségével visszatért Ausztráliába, és a Canberrai Egyetemen kapott kutatói állást. Arrow segítségével 1961-ben a Detroiti Egyetemen helyezkedett el. 1964-ben a berkeleyi Kalifornia Egyetem professzora lett, ahol 1990-es nyugdíjba vonulásáig tanított, kutatott. Egyetlen gyermeke, Tom is Berkeleyben született.
Harsányi élete végéig kiválóan beszélt magyarul. Neumann Jánossal és Wigner Jenővel közös emléktáblája a Városligeti fasorban, régi gimnáziumuk épületén látható. A tudóst a Magyar Tudományos Akadémia 1995-ben tiszteleti tagjává választotta. Az ekkor adott nyilatkozatában a következőket mondta: "Ha az ember egy magyar mérnökkel vagy orvossal beszél, nem meglepő a zenei vagy filozófiai érdeklődése. Amerikában az ilyen nem fordul elő. Az általános műveltség Magyarországon sokkal magasabb. Szerencsém volt, hogy pesti gimnáziumba jártam."
Élete végén Alzheimer-kórban szenvedett. 80 éves korában szívroham következtében hunyt el.

Tudományos tevékenysége

A játékelmélettel, matematikai statisztikával Arrow tanácsára kezdett el foglalkozni még az 50-es években, amikor Rockefeller-ösztöndíjas volt Amerikában.
Berkeley-ben abba a kutatócsoportba hívták, amely a játékelmélet alapján a szovjet-amerikai leszerelési tárgyalásokat készítette elő. Ez Johnson elnökségének ideje volt, amikor a kubai válság, az atomháború fenyegetettsége rendkívül feszültté tette a két szuperhatalom viszonyát.
Harsányi, eleget téve a felkérésnek, a taktikai-stratégiai csoporton belül kezdett foglalkozni a Neumann - Morgenstern-féle klasszikus játékelmélettel. (A játékelméletet Neumann János (a XX. század egyik legnagyobb matematikusa, a kvantummechanika, a számítógépek, a játékelmélet atyja) és Oskar Morgenstern (német származású osztrák közgazdász) dolgozta ki 1944-ben: ebben a szembenálló felek bizonyos szabályok, logikai elvek betartása mellett küzdenek, mint a sakkban, de a pókerhez hasonlóan nagy szerepe van a blöffölésnek. Állítólag ennek az elméletnek a megszületéséhez az is nagyban hozzájárult, hogy mindketten lelkes pókerjátékosok voltak. A póker bonyolult kártyajáték, melyet ők matematikai úton leegyszerűsítettek és elemezhetővé tettek.)
Harsányi János korlátozott információjú játékelméletében a legmarkánsabb különbség a klasszikushoz képest az, hogy a vetélkedő játékos csak korlátozott mértékben ismeri ellenfele célját és a rendelkezésére álló stratégiai eszközeit.
Az elmélettel, amely olyan stratégiai helyzeteket elemez, ahol az egyes résztvevők nem vagy csak korlátozott mértékben ismerik egymás szándékait, éppen a szovjet - amerikai tárgyalások jelentettek analóg helyzetet. A szovjet tárgyalódelegáció stratégiai céljain és taktikáján kívül még az sem volt ismert, hogy milyen emberekből áll maga a küldöttség. Olyan modellt kellett tehát kidolgozni, amelynek minden eleméhez hozzá lett rendelve egy valószínűségi érték. Ebből azután matematikai módszerekkel, az alaphelyzet meghatározása után egzakt módon lehet a problémát megoldani.
Ma már a gyakorlatban igen elterjedt Harsányi korlátozott információjú játékelmélete, leginkább a gazdasági életben. Az amerikai állam például az olajkutak árverésein alkalmazta sikerrel. Az elmélet alkalmazásával a korábbiakhoz képest az állam nyeresége megtízszereződött.
Harsányi János 1967-68-ban írt háromrészes tanulmányában (Games with Incomplete Information Played by 'Bayesian' Players, Parts I, II and III.) rendszeres módszert javasolt a korlátolt információjú játékok elemzésére. Ezt finomította tovább Reinhard Selten (német közgazdasági Nobel-díjas, játékelmélet továbbfejlesztője), Harsányi barátja és munkatársa.
1966-ban, ,,A General Theory of Rational Behavior in Game Situations" című művében Harsányi különbözteti meg először a ma ismert formában a kooperatív és a non-kooperatív játékokat: egy játék akkor kooperatív, ha az elkötelezettségek (megállapodások, ígéretek és fenyegetések) kikényszeríthetők és teljes mértékben kötik a résztvevőket.
Az etikai problémák matematikai modellezése terén is maradandót alkotott; 1973-ban a véletlenszerű cselekvések magyarázatát adta meg, többek között kizárva azt, hogy az emberek valójában véletlenszerűen cselekednének.
1988-ban Harsányi és Reinhard Selten az egyensúlyi választásokról szóló első általános összefoglalót készítik el. A General Theory of Equilibrium Selection in Games című kötet a játékok egyensúlyi pontjairól szól.

"Az én munkám a játékelmélet területe. Ez önálló elméletként csak 1944-ben született meg, amikor Neumann János és az osztrák Oskar Morgenstein együtt megírták és kiadták könyvüket. Nobel-díjat 1994 előtt játékelméleti kutató nem nyert, de feltehetjük, hogy az 1994 évet azért választották ki, mert 50. évfordulója volt a Neumann-Morgenstein könyv megjelenésének. Ez azt is jelentheti, hogy már 5 vagy 10 éve gondoltak arra, hogy a játékelmélet sorra kerüljön, de elhalasztották az 50. évfordulóra. Saját legfontosabb cikkeim - amelyet a Nobel Bizottság úgy emlegetett, hogy nagy volt a szerepe a Nobel-díjamban - az 1967-ben és 1968-ban írt három cikkem volt. Közel 30 évig tartott, mire elismerte a Nobel Bizottság."
Harsányi János

Kertész Imre (1929-2016)

2002-ben kapott irodalmi Nobel-díjat önéletrajzi ihletésű, a holokausztról és az önkényuralomról szóló műveiért. Ő az első magyar író, aki megkapta ezt az elismerést és Szent-Györgyi Albert után a második olyan magyar Nobel-díjas, aki itthon végzett munkájával érdemelte ki ezt.

Élete röviden

Kertész Imre 1929. november 9-én született Budapesten. Apai ágon Keszthely környéki zsidó paraszti családból származott. Apai nagyapja a családi legendárium szerint gyalog, mezítláb ment a fővárosba, ahol boltot nyitott. Az I világháború alatt a hadi kölcsön mindenét elvitte. A család ezen ága ezt követően fokozatosan elszegényedett. Anyai ágon kolozsvári zsidó ősökkel rendelkezett. Banktisztviselő anyai nagyapja a román megszállás előtt, 1917-ben menekült el Budapestre.
Kertész Imre gyerekkori önmagára visszaemlékezve azt tartja, hogy rossz gyerek és rossz tanuló volt, főként a latinnal és a matematikával gyűlt meg a baja. Nem szívesen beszélt gyermekkoráról, melyhez hozzájárulhat az is, hogy szülei hamar elváltak, őt pedig öt éves korában a Gábor Fiúnevelő Intézetbe adták. Apja fakereskedő volt, hamarosan újra nősült. Ettől kezdve a fiú náluk élt és nevelkedett a VIII. kerületi Baross utcában.
Zsidó származása miatt a II. világháború idején a belvárosi gettóban élt. Innen járt dolgozni a csepeli gyárnegyedbe. 1944. június 30-án a Budapest környéki csendőrpuccs után munkába menet elfogták, bevagonírozták és Auschwitzba deportálták. Kertész Imre 14 éves volt ekkor. Több koncentrációs táborban is élt. 1945-ban az amerikaiak által felszabadított Buchenwaldból tért haza. Bár felajánlották neki a svédországi letelepedést, ő Budapestet választotta, mert kíváncsi volt arra, mi történt a családjával. Apja munkaszolgálatosként, anyai nagyszülei, számos rokonai a koncentrációs táborokban halt meg. Csak anyja és nagyon idős apai nagyszülei élték túl a holokausztot.
A fiatalember Budapesten leérettségizett és a kibontakozó új világban a kommunista mozgalomban találta magát. Újságírással és fizikai munkával kereste a kenyerét. A Világosság, majd az Esti Budapest című lapnál dolgozott, de a sok hazugság hamar kiábrándította. A laptól is elküldték.
Az 1955 és 1960 között rádió-operettek librettóit írta. Éjszakai életet élt, központi helye a Művész Presszó volt. Ezeket a darabjait később nem sokra becsülte, úgy ítélte meg, hogy egyszerűen pénzkereseti források voltak.
Életének fordulópontja 1956 volt. Nem vett részt az eseményekben, ahogy Kertész fogalmaz a forradalom napjait a lakásában kuksolva vészelte át. Mégsem disszidált, itthon maradt. Bár továbbra is librettókat írt, melyek közül a legtöbb pénzt és sikert a „Csacsifogat” hozta, 1960-tól hozzákezdett Sorstalanság című regényéhez, melyet 1973-ig írt.
A 60-as évektől hivatalosan is író lett a foglalkozása. Megnősült, első feleségével, Vas Albinával annak 1995-ben bekövetkezett haláláig éltek együtt. Gyermekük nem született, amit Kertész később tudatos vállalásként emlegetett. Az írás nem mindig jövedelmezett jól, ezért gyakran felszolgálóként dolgozó felesége tartotta el.
Kertész az írás mellett már a 60-as évektől kezdve foglalkozott műfordítással. Elias Canetti, Sigmund Freud, Hugo von Hoffmannstahl, Friedrich Nietzsche, Joseph Roth, Arthur Schnitzler, Ludwig Wittgenstein, valamint modern német és osztrák szerzők írásait ültette át magyarra.
1998 óta a darmstadti Deutsche Akademie für Sprache und Dichtung tagja. 2001-ben jelölték először Nobel-díjra. 2002. október 10.-én valamivel 13 óra után jelentették be, hogy első magyar íróként ő kapta meg az elismerést. Ezzel Kertész Imre lett az első olyan magyar, aki felsőfokú végzettség nélkül és magyarországi munkájáért kapta meg a díjat. 1996-ban újra nősült, felesége Kertész Magda. 1998-tól majd 10 éven át ingázott Berlin és Budapest között.
Kertész Imre egyik alapítója a magyar Digitális Irodalmi Akadémiának, mely 1998. június 2-án jött létre a legkiemelkedőbb magyar írók-költők forrásértékű szövegeinek megismertetésére és elérhetővé tételére. Céljai közé tartozott, hogy „hozzájáruljon a magyar szépírók legjobbjainak alkotói szabadságát biztosító méltó feltételek megteremtéséhez, műveiket elérhetővé tegye az Interneten.” A DIA összegyűjti a tagokról készült fényképeket és ábrázolásokat, a róluk, illetve a műveikről írott publikációkat.
Véglegesen 2009-ben tért haza, amikor Parkinson-kórt diagnosztizáltak nála. Ekkor több helyütt azt nyilatkozta, nem ír többet. 1997-ben vehette át a Kossuth-díjat, 2014-ben pedig megkapta a legmagasabb magyar állami kitüntetést, a Szent István Rendet.
2016 márciusában, budapesti otthonában hunyt el, néhány hónap múlva felesége is követte a halálba.

Irodalmi tevékenysége

Kertész Imre már az 50-es években próbálkozott azoknak az emlékeknek, érzéseknek a szavakba öntésével, ahogy ő, azaz egy kamasz fiú átélte, megélte a lágerek borzalmait. Első regénye, a Sorstalanság 13 év termése. Sokszor átírta, majd újból szétszedte, kereste azt a formát, mellyel a leghatékonyabban tudja visszaadni a történetet.
A kéziratot a Kádár-kori esztétika nevében a Magvető kiadó visszautasította, ennek a történetéről A kudarc című regényében írt. A Sorstalanság végül 1975-ben jelent meg először a budapesti Szépirodalmi Kiadónál. A könyv példányai hamar eltűntek a polcokról, szinte visszhangtalan maradt itthon a kötet. Magyarországon igazán csak a nyolcvanas és kilencvenes években keletkeztek olyan kritikák, melyek a hazai irodalmi utómodernség kánonjába sorolják és a közönség is ekkor fedezte fel.
Két kisregénye, A nyomkereső és a Detektívtörténet után 1988-ban jelent meg második regénye, a már említett A kudarc, rá két évre pedig a Kaddis a meg nem született gyermekért. Újabb 13 év munkája volt a negyedik regény, a Felszámolás – és ezzel az eddigi kertészi életmű egyik része egy tetralógiává alakult, melynek alapvető kérdése az élet és az emlékezés feszült viszonya.
Az életmű másik ága a naplókat, esszéket tartalmazza: a Gályanapló (1992) a Sorstalanság műhelynaplója, esztétikai, filozófiai és misztikus följegyzések – ennek felel meg a Felszámolás párjaként felfogható Mentés másként (2011).
Utolsó kötete 2014-ben jelent meg Végső kocsma címmel. Ez szintén egy megnemírt regényhez kapcsolódó, 2001 és 2009 között naplóföljegyzésekből, szépirodalmi vázlatokból áll össze.
Kertész Imre esszéinek fő problematikája – az eddigi értelmezések tükrében – a totalitarizmus emberének szabadsága. Auschwitz, sőt a történelem lezárhatatlansága, jelesül: „az 'Auschwitzon túli' tapasztalat horizontját nem engedi érvényesülni” (Szirák Péter) – a probléma centrális jellegére utal, hogy A száműzött nyelv (2001) című kötetben a Holocaust szót már nagy kezdőbetűvel írja. Ugyanígy fontos az írásokban megjelenő emberek által képviselt gondolkodásmódok, különböző nyelvi világok egymással való kibékíthetetlensége.
Sorstalanság című regényéből maga írt forgatókönyvet, s Koltai Lajos rendezett vegyes kritikai fogadtatásban részesülő, nagy nézettségű filmet.
Műveit számos nyelvre lefordították, németül összegyűjtött művei a Rowohlt kiadó gondozásában jelennek meg, angolul a Random House, franciául pedig az Actes Sud adja ki. Úgy tűnik, művei még mindig erőteljesebben szólnak, nagyobb visszhangot váltanak ki Magyarország határain kívül, mint a határainkon belül.

Karikó Katalin (1955-)

2023-ban kapott fiziológiai és orvostudományi Nobel-díjat megosztva Drew Weissmannal a biokémiai felfedezéseikért, amelyek lehetővé tették egy hatékony mRNS-alapú vakcina kifejlesztését a COVID-19 ellen.

Élete röviden

Szolnokon született, de Kisújszálláson nőtt fel. Édesapja hentes, édesanyja könyvelő volt. A biológiát Kisújszálláson, az Arany János utcai általános iskolában szerette meg. Középiskoláit is Kisújszálláson, a Móricz Zsigmond Gimnáziumban végezte, ahol az iskola által alapított, a biológia területén legkiválóbb diáknak járó Jermy Gusztáv-díjat első alkalommal ő nyerte el.

1973–1978 között a Szegedi Tudományegyetem biológia szakos hallgatója volt, majd 1978–1982 között a Szegedi Biológiai Kutatóközpontban folytatta PhD-képzését, ahol az RNS-csapatba került. 1985-ben létszámcsökkentés miatt elküldték. A philadelphiai Temple Egyetemen kapott állást, így férjével, Francia Bélával és akkor hároméves kislányukkal, Zsuzsával az Egyesült Államokba költözött. Néhány évvel később a Pennsylvania Egyetemre került, ahol 24 évig kutatott. 2004-ben egy kollégájával, Drew Weissmann-nel szabadalmat jegyeztettek be a módosított nukleozidokat tartalmazó mRNS terápiás alkalmazására. Ezt a szabadalmat vásárolta meg 2011-ben a BioNTech és a Moderna. 2014-ben Karikó Katalin a német BioNTech cég alelnöke lett. 2018-ban a Pfizer gyógyszercéggel közösen kezdtek ezen a technológián alapuló oltást fejleszteni.

2021 szeptemberében felkerült a Time magazin éves listájára, amelyen a világ 100 legbefolyásosabb embere szerepel. 2022-ben a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagjává választotta. A 2023-as fiziológiai és orvostudományi Nobel-díjat Karikó Katalin és Drew Weissman kapták megosztva biokémiai felfedezéseikért, amelyek lehetővé tették egy hatékony mRNS-alapú vakcina kifejlesztését a Covid19 ellen.

Tudományos tevékenysége

2005-ben Drew Weissmannal együtt kidolgozta a módosított nukleozidokat tartalmazó mRNS terápiás alkalmazások szabadalmát, amely lehetővé tette azt, hogy az mRNS terápia alkalmazható legyen túlzott immunreakciók kiváltása nélkül. Társfeltalálója nyolc, az mRNS-sel kapcsolatos szabadalmaknak, amelyet az USA-ban nem immunogén, nukleoziddal módosított RNS alkalmazására adtak ki. Az 1980-as évek végére a tudományos közösség nagy része a DNS-re koncentrált a génterápia megvalósítása kapcsán, de Karikó Katalin úgy vélte, hogy az mRNS is ígéretes lehet terápiás felhasználásra, mivel a legtöbb betegség nem örökletes és ezért nincs szükség olyan megoldásokra, amelyek véglegesen megváltoztatnák az ember genetikáját. A biokémikus tudóstársak mély szkepticizmusa ellenére folytatta a kutatásait. Csak kevesen ismerték fel, hogy a témában úttörőnek számító szabadalom megnyitotta a kaput a biomedicina forradalmának. 2006 és 2013 között az RNARx nevű cég társalapítója és vezérigazgatója. 2013-ban a Bőrgyógyászati és Venerológiai Szemlében megjelent tanulmányban a Debreceni Egyetem és az University of Pennsylvania tudósaival együtt megállapította, hogy a különböző génterápiára irányuló eljárások közül az mRNS használata tűnik a legalkalmasabbnak a terápiás fehérjék expresszálására, enzimdefektusok javítására, illetve vakcina készítmények kifejlesztésére. 2020-ban a szabadalma alapján készült el – a világon elsőként – klinikailag is bizonyítottan hatásos, harmadik generációs Pfizer-BioNTech Covid19-vakcina (Comirnaty vakcina).

Krausz Ferenc (1962-)

2023-ban kapott fizikai Nobel-díjat megosztva Pierre Agostinivel és Anne L’Huillierrel a kísérleti módszereikért, melyek az anyagban jelen levő elektronok dinamikájának vizsgálatában alkalmazható attoszekundumos fényimpulzusokat generálnak.

Élete röviden

Móron született 1962-ben. Szülei neki és testvérének is kétkezi munkából eltartva biztosítottak lehetőséget a további tanulmányaikhoz. A móri Radnóti Miklós Általános Iskolában Kiss tanár úr fizika órái adták meg neki a kezdeteket, majd a szintén móri Táncsics Mihály Gimnáziumban elsajátított és megszeretett fizikai ismeretek után jelentkezett egyetemre. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen elméleti fizikát, a Budapesti Műszaki Egyetemen pedig villamosmérnöki tanulmányokat folytatott. Kutatómunkáját a Műegyetem Fizikai Intézetében kezdte, három évig az egyetem lézer laboratóriumában tevékenykedett. A Bécsi Műszaki Egyetemen habilitált 1993-ban, majd ott professzori kinevezést is kapott. 2003 óta a garchingi Max Planck Kvantumoptikai Intézet igazgatója. 2004-ben a müncheni Lajos–Miksa Egyetem kísérleti fizikai tanszékét is átvette. Társalapítója és egyik szóvivője a 2006-ban indított Müncheni Kiválósági Klaszter – Müncheni Központ a Fejlett Fotonikáért (MAP) nevű szervezetnek. 2005 óta a Bécsi Műszaki Egyetem docense is. Felesége Angéla, foglalkozása szerint tanító, két gyermekük mellett két unokájuk is született. Szabadidejében, ha teheti, sportol, fut, úszik, kerékpározik és sokat olvas.

Tudományos tevékenysége

Krausz Ferencnek és kutatócsoportjának először sikerült kísérletileg demonstrálni egy femtoszekundumnál rövidebb időtartalmú fényimpulzust, és ezekkel az attoszekundumos fényimpulzusokkal valós időben érzékelhetővé tenni az elektronok atomok közötti mozgását. Ezek az eredmények az attoszekundumos fizika kezdetét jelentik.

Ennek a mérföldkőnek az alapjait Krausz és csapata az 1990-es években egy egész sor újítással teremtette meg, hogy a femtoszekundumos lézertechnológiát a végső határig - az olyan fényimpulzusokig, amelyek energiájuk nagy részét az elektromágneses mező egyetlen rezgésében hordozzák. Az ilyen rövid fényvillanások előállításának elengedhetetlen feltétele a szélessávú (fehér) fény különböző színkomponensei késleltetésének rendkívül pontos, egy teljes oktávra kiterjedő szabályozása. A Krausz és Szipöcs által kifejlesztett aperiodikus többrétegű chirped tükrök tették először lehetővé ezt a szabályozást, és ma már minden modern femtoszekundumos lézerrendszer elengedhetetlen részét képezik. Egy-két hullámciklusból álló intenzív lézerimpulzusok alkalmazásával Krausz csoportja 2001-ben először tudott attoszekundumos fényimpulzust (extrém ultraibolya fényből) létrehozni és mérni, és nem sokkal később arra használta, hogy valós időben kövesse az elektronok mozgását szubatomi léptékben.

A Krausz és csapata által bemutatott femtoszekundumos impulzusok hullámformájának szabályozása és az így kapott reprodukálható attoszekundumos impulzusok lehetővé tették az attoszekundumos méréstechnika megalapozását, amely ma a kísérleti attoszekundumos fizika technológiai alapjául szolgál. Ezekkel az eszközökkel Krausznak és munkatársainak az elmúlt években sikerült elektronokat irányítaniuk molekulákban, és először sikerült valós időben megfigyelniük számos alapvető elektronfolyamatot, mint például az alagutasítást, a töltéstranszportot, a koherens EUV emissziót, a késleltetett fotoelektromos hatást, a vegyértékelektronok mozgását, a dielektrikumok optikai és elektromos tulajdonságainak szabályozását. Ezek az eredmények nemzetközi együttműködésben születtek, többek között Joachim Burgdörfer, Paul Corkum, Theodor Hänsch, Misha Ivanov, Ulrich Heinzmann, Stephen Leone, Robin Santra, Mark Stockman és Marc Vrakking csoportjaiban.

A femtoszekundumos lézertechnológiát, amely az attoszekundumos méréstechnika alapjául szolgált, Krausz és csapata most az infravörös spektroszkópia továbbfejlesztésére használja az orvosbiológiai alkalmazásokhoz. Az ultrarövid infravörös lézerimpulzusokkal gerjesztett biológiai minták infravörös hullámokat bocsátanak ki. E hullámok elektromos terének letapogatásával a vizsgált minták molekuláris összetételének legapróbb változásai is kimutathatók az úgynevezett "elektromos mező molekuláris ujjlenyomatának" (EMF) mérésével. A "Lasers4Life" és a lézerfizikusokból, matematikusokból, orvosokból és molekuláris biológusokból álló "Center for Molecular Fingerprinting" kutatási együttműködés célja, hogy a vérminták EMF-jének mérésével nyomon kövessék az emberek egészségügyi állapotát és korai stádiumban felismerjék a betegségeket.

Felhasznált források:
http://mek.oszk.hu/02000/02056/html/

Magyar Nobel-díjasok

Lénárd Fülöp (1862-1947)

1905-ben kapott fizikai Nobel-díjat a katódsugaras vizsgálatokra alapozott atommodelljéért.

Élete röviden

Tudományos tevékenysége

Bárány Róbert (1876 - 1936)

1914-ben kapott orvostudományi Nobel-díjat a füllel és az egyensúlyérzékeléssel kapcsolatos munkásságáért ("vesztibuláris apparátus (egyensúlyszerv) fiziológiájával és kórtanával kapcsolatos munkáiért").

Élete röviden

Tudományos tevékenysége

Zsigmondy Richard (1865 - 1929)

1925-ben kapott kémiai Nobel-díjat "a kolloid oldatok heterogén természetének bizonyításáért és az ultramikroszkóp feltalálásáért".

Élete röviden

Tudományos tevékenysége

Szent-Györgyi Albert (1893-1986)

Élete röviden

Tudományos tevékenysége

Hevesy György (1885-1966)

1943-ban kapott kémiai Nobel-díjat "az izotópok indikátorként való alkalmazásáért." A radioaktív nyomjelzés felfedezője feltárta azt is, hogy módszere alkalmazható az élő szervezet vizsgálatára. Felfedezésével új tudományágat, a nukleáris orvostudományt alapozta meg.

Élete röviden

Tudományos tevékenysége

Békésy György (1899-1972)

1961-ban kapott orvosi-élettani Nobel-díjat "a belső fül, a csiga ingerlésének fizikai mechanizmusával kapcsolatos fölfedezéseiért.”

Élete röviden

Tudományos tevékenysége

Wigner Jenő Pál (1902-1995)

1963-ban kapott fizikai Nobel-díjat az "atommagok és az elemi részecskék elméletének továbbfejlesztéséért, különös tekintettel az alapvető szimmetriaelvek felfedezéséért és alkalmazásáért.”

Élete röviden

Tudományos tevékenysége

Gábor Dénes (1900-1979)

1971-ban kapott fizikai Nobel-díjat "holografikus módszer feltalálásáért és a kifejlesztéséhez való hozzájárulásáért”.

Élete röviden

Tudományos tevékenysége

Milton Friedman (1912-2006)

1976-ban kapott közgazdasági Nobel-díjat a fogyasztáselemzéshez, a pénztörténethez és -elmélethez való hozzájárulásáért, valamint a stabilizációs politika összetettségének bemutatásáért.

Élete röviden

Tudományos tevékenysége

Carleton Daniel Gajdusek (1923-2008)

1976-ban kapott fiziológiai- és orvostudományi Nobel-díjat Baruch S. Blumberggel megosztva kurun végzett kutatásáért.

Élete röviden

Tudományos tevékenysége

Polányi János Károly (1929- )

1986-ban kapott D. R. Herschbachhal és Yuan T. Lee-vel megosztva kémiai Nobel-díjat az elemi kémiai folyamatok dinamikájával kapcsolatos felfedezéseiért.

Élete röviden

Tudományos tevékenysége

Elie Wiesel (1928-2016)

Élete röviden

Irodalmi tevékenysége

Oláh György (1927-2017)

1994-ben kémiai Nobel-díjat kapott "a karbokation kémiához való hozzájárulásáért".

Élete röviden

Tudományos tevékenysége

Harsányi János (1920- 2000)

1994-ben kapott közgazdasági Nobel-díjat John Forbes Nash-sel és Reinhard Seltennel megosztva – "a nem kooperatív játékok elméletében az egyensúlyelemzés terén végzett úttörő munkásságért".

Élete röviden

Tudományos tevékenysége

Kertész Imre (1929-2016)

Élete röviden

Irodalmi tevékenysége

Karikó Katalin (1955-)

2023-ban kapott fiziológiai és orvostudományi Nobel-díjat megosztva Drew Weissmannal a biokémiai felfedezéseikért, amelyek lehetővé tették egy hatékony mRNS-alapú vakcina kifejlesztését a COVID-19 ellen.

Élete röviden

Tudományos tevékenysége

Krausz Ferenc (1962-)

2023-ban kapott fizikai Nobel-díjat megosztva Pierre Agostinivel és Anne L’Huillierrel a kísérleti módszereikért, melyek az anyagban jelen levő elektronok dinamikájának vizsgálatában alkalmazható attoszekundumos fényimpulzusokat generálnak.

Élete röviden

Tudományos tevékenysége

Elérhetőségek

Postacím